Szundi két apródja

Neked életed mely területén van szükséged a legnagyobb változásra? Vagyis: változTATásra?

Passzívan tűröd, vagy Te alakítod a változást? A Te kezedben van az irányítás? Vagy szerinted más a felelős a jelenlegi helyzeted alakulásáért? Azaz: más irányítja az életedet? Kicsoda? Miért? És meddig hagyod még?

Ne arra várj, hogy majd más megoldja, majd lesz valahogy, majd, ha új állásom lesz, majd, ha a gyerek nagyobb lesz, majd, ha… Soha nem ideálisak a körülmények. Egyedül te teheted azzá őket: más hozzáállással. Ennyi. Döntsd el, és csináld.

Konfuciusz már régen megmondta a tutit: a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. És nem a halogatással!

A halogatás Belső Szundi tábornok első számú szárnysegédje.

Szerinted ki a másik?

“Ott a takaró!”

Ez a felkiáltás kisgyermek koromban hagyta el a számat a cirkuszban, amikor párducok jelentek meg a porondon. Volt egy párducmintás plédünk – és addig még fogalmam sem volt, hogy azt egy állatról mintázták. 🙂

Reggeli futásaim alkalmával az Andrássy út egyik padján egy alvó hajléktalant szoktam látni.

Ott fekszik, tetőtől talpig betakarózva egy piros-fehér mintás pléddel. Elgondolkodtam: hozzá lehet ehhez szokni? Egyre hűvösebb van, és még hidegebb jön. Én már most nyűgös vagyok tusolás után. Egyik reggel a futásnál már éreztem, mintha a szokásos szerkó nem lenne elég, lassan még egy réteget kell fölvennem. Először azt hittem, csak az én hőérzetem más. Azok a helyek, ahol az izom valahogy távolabb van a levegőtől 8-), hidegebbek voltak – ezt betudtam az időtartam növelésének: több idő alatt persze, jobban kihűl… Aztán csak kiderült, hogy aznap tényleg hidegrekordok dőltek az országban.

Ez az ember meg ott alszik a padon.

Visszafele jövet már nem találkozom vele, napkeltekor szedi a sátorfáját. Vajon hova mehet, hogy telik a napja?

Többször eszembe jutott már, hogy vinni kéne neki egy takarót. Na, nem mintha lenne nálam itt Budapesten. Otthonról még csak-csak, Anyu biztos ad, van bőven plédünk 🙂 A nagy költözésben azonban kezembe akadt egy bulin-valaki-által-ott-felejtett darab, aminek nem lett meg a gazdája.

És tegnap megint ott aludt az Andrássy úton a padon az ember.

Átfutott az agyamon: ó a fenébe, mindig csak ilyenkor jut eszembe, hogy el kéne neki hozni azt a plédet, és különben is mi van, ha holnap elhozom, és ő épp máshol töltötte az éjszakát, és csak cipelem potyára…. Oké, let’s take action: most hazaugrok érte, most tuti itt az ember. Elvégre oly mindegy, hogy a Városligetben cikázok fel-alá, vagy most kivételesen kétezer méterrel többet futok aszfalton.
Hazamentem, felnyaláboltam a plédet, visszamentem a padhoz. Nem takartam be (mert ha esetleg felébred rá, akkor megijed/ünk, mittomén). Odatettem a lábához.

Amikor visszafele jöttem, már nem volt ott. Se az ember, se a pléd. Remélem, örült neki, elvitte.

Ma reggel nem találkoztam vele. Nem aggódtam, nyilván ő is szereti a változatosságot, nincs mindig ott.

Lenyomtam a “szokásos” felderítős körömet a Ligetben (kit ábrázol ez a szobor… vajon ki lehet az a Rudolf? Milyen Rudolf? Nyilván nem a red nose reindeer, hiszen puskája van…, ó igen, az ott Churchill…, és Tolsztoj… mit is írt Anna Karenina abban a levélben?… szerelmes könnyével azt is telesírta… ja, az meg Szilágyi Erzsébet volt…, jaj ez a gödör itt… hát igen, kicsit sötét van még…, ó, itt a repülőmókus csillagkép…, mmm igen, a wingsuit…)

MINDIG a Vajdahunyad vár felőli oldalon futok. Ma azonban valahogy rámjött, hogy a Széchenyi fürdő felé is menjek.

Épp csodálkozgattam, hogy milyen jól néz ki az épület fölött a víz hőfokát mutató gőz (vagy pára?), amikor hirtelen megijedtem, mert a padon egy nagy kupac “ruhát” láttam. Ott feküdt valaki, tetőtől talpig betakarózva.

…Nézzük csak meg jobban… Az az a pléd, amit levittem!

Ott a takaró!!!

Kép

Tanítható olajfolt

Kezdenek olajozottabban menni ezek a reggeli kelések:

A harmadik nap még “csak” az adott erőt, hogy írok, ország-világ előtt égek, ha nem folytatom az ötös kelést. (Az azt követő futás magától értetődő. 🙂 )
Negyedik nap már könnyebb volt, lefeküdtem időben.
Ötödik nap korábban ébredtem – valamelyik ismerősöm biztos a telefonjával aludt, és a másik oldalára forduláskor megnyomhatta a híváslistás gombot, vagy valami hasonló, és 4.23-kor csörgött a telóm… (azóta kikapcsolom éjszakára 😉

Hatodik nap szintén korábban ébredtem. Magamtól… 🙂

Szóval hajrá, te mikor kezded? És mivel?

Egy a lényeg: 66 napon keresztül minden áldott nap. Ha kihagysz egyet, semmi gond, újraindul a számlálás. Jobb későn, mint soha!

Route 66

Harmadik napom a 66 napos ötórai keléses programból.

…Erőt adott a felkeléshez, hogy elkezdtem ezt a blogot írni: nehogy már beégjek előttetek. Akkor hova az egész??? A 66 SzÉN? Pont én adjam föl, ráadásul ilyen korán? Hogy válik így gyémánt a SzÉNből?

Amint egyre többen leszünk, több tapasztalattal, nagyon kíváncsi vagyok, vajon lesznek-e “mumus” napok: vannak-e olyan kritikus napok, mint a párkapcsolatok esetében az ominózus hetedik év? Meg a negyedik és az első, ha már itt tartunk. A negyedik évről Csányi Vilmos Humánetológia című könyvében olvastam. A teória szerint régen a pár addig maradt együtt, amíg a közös gyermek elég nagy volt ahhoz, hogy saját lábán tudjon menekülni, ne veszélyeztesse az anyát, szükség esetén apa is tudjon segíteni. Tehát, amikor az embergyerek ügyes négyéves lett, és már jól tudott szaladgálni, a szülők új utakra indultak, új párt találtak, fajunkat gyarapítván újabb és újabb genetikai kombinációk létrehozásával. És az egy év? Akkor meg a friss élmény, új szerelem hatására agyunkban termelt “drogokhoz” már hozzászokunk, új ingerekre vágyunk. (Persze van egy kis szórás itt is, és nyilván nem törvényszerű, hogy ezeken a pontokon bedobjuk a törölközőt – de most nem ezt a témát akarom fejtegetni.)

Szóval ma szívesen aludtam volna még. És nagyon örülök, hogy erőt vettem magamon, felkeltem. Igazából csak a hazafelé úton kezdtem el élvezni az ébrenlétet, addig a Maslow-féle szükségleti piramisnak nagyon az alján foglaltam helyet, és ezt lelkiállapotom is tükrözte. Még a szomszédok sem voltak ébren. Az előző napokon legalább két helyen láttam már fényt.

Nyilván sem a túl késői evés, sem a nem túl korai lefekvés nem segített. “Tegnap is ma és ma is holnap.” (Ezt egy táncos barátomtól hallottam :)) Ezekre is jobban figyelni fogok. Elvégre ha a szervezetem éjjel az emésztéssel kell foglalkozzék, nem olyan pihentető az alvás.

Ma még megyünk futni. Hosszút, terepen. Jó lesz!

Most ennyi.

I’ll be back!