Gyorstalpaló

Előzmények:
Az új 66 napos projektem keretein belül újra elővettem a spanyol nyelvet – ezúttal nem a hagyományos módszerekkel, hanem sokkal inkább a nyelvtanulás természetes útját választva. Igyekszem minden nap valamiféle anyanyelvi formából magamba engedni egy kicsit: a minimum az olvasás, hiszen azt bárhol lehet művelni, úton-útfélen, buszra, metróra, bárkire várva, és onenön, vagy akár elalvás előtt, ha netán napközben kimaradt, mert mondjuk tanfolyamon voltam egész nap.

 

mate 006
Tegnapelőtt az itthoni körülmények között lehető legideálisabb feltételeket tudtam megteremteni: vacsoravendégül láttam egy argentin barátomat. Lucho szintén couchsurfer, itt dolgozik Budapesten, és az egyik kedvenc közös tevékenységünk a matefogyasztás. A másik majd a dulce de leche-s palacsintaevés lesz. (Palacsintát már ettünk, csak dulce de leche nem volt.) Szerencsére hamarosan hazalátogat, és hoz ezekből a hazájában őshonos kincsekből. Az argentinoknak a mate és a dulce de leche körülbelül olyan, mint nekünk a túró rudi. A külföldiek nem ismerik, mi pedig tudjuk róla, hogy nélküle lehet élni, csak nem érdemes. A matét itthon leginkább teaként, filteres verzióban lehet kapni, híres kiváló élénkítő hatásáról, ráadásul kiváló antioxidáns, és még az emésztést is jótékonyan befolyásolja. Fogyasztásának hagyományos módja egy általában tökből vagy fából készült kis kübliből történik az ún. bombillával, amely egy kiszélesedő fejű, kiskanál formájú, lukacsos végű, fém szívószál. A küblit magát is maténak hívják, ezt kb. félig-háromnegyedig megtöltik a yerba mate-val (mate fű = aprított mate levél), ráöntik a nem túl forró vizet, és a keserű nedű a bombillán keresztül jut a szervezetbe. Egyedül és társaságban is művelhető ez a tevékenység: társaságban körülbelül 5 főig egy mate-t használnak, az jár körbe-körbe (igen, ugyanazt a bombillát veszi a szájába mindenki – olyan, mint a békepipa ). Van egy valaki, aki a termoszból töltögeti a vizet, és adja tovább a következőnek. Mint minden tisztességes nemzeti étel- vagy italfogyasztáshoz, a mate élvezetéhez is kapcsolódik néhány alapvető szabály, hagyomány. Ezek egy részét már nem mindig veszik nagyon szigorúan, de jobb kérdezni . Az egyik ilyen (józan paraszti ésszel is könnyen belátható) a bombilla (szívószál) érinthetetlensége. Gondolj bele: amikor egy szívószálas pohár van a kezedben, amelynek a szárazanyagtartalma az átlagnál magasabb (pl. koktél, gyümölcsökkel), akkor mit teszel? A szívószállal kevergeted, nyomkodod. Ez szerintem genetikailag kódolt, mert szinte mindenki, aki először lát matét, amikor a kezébe veszi, egyből elkezdi a bombillát baszkurálni, húzkodja, és kevergetni akarja a füvet. Értem én a természetesen kíváncsiság erejét, csakhogy a mate egy finomra vágott/őrölt por, ami ilyen esetben belemegy a bombillába, eltömítve azt. Szóval, amikor valaki „jé, mi ez” gondolattal és gyermeki kíváncsisággal a bobilla segítségével, kevergetve fedezné fel a mate mibenlétét, na olyankor az én genetikai kódom is felszínre tör, és legszívesebben visszakézből suhintanék akkorát, hogy az illetőnek egy bármikor felidézhető, egyedi, megismételhető, és abszolút tiszta élményhez kötött fizikai rögzítésként menjen át az infó: nemnyúkapiszka. Persze tudom én, hogy a viselkedés jó szándékú és a kommunikáció különben is az jelenti, amit eredményezett, és én nem szóltam előre, és nem ő a hülye, hanem nekem kéne elővigyázatosabbnak lennem. De ahogy minden élmény hasznos valamire, ez is. Meggyőzöm magam, hogy legközelebb már rutinosabbak leszek, és előre figyelmeztetem az embereket. Az adott a szituban pedig a mozdulat transzformációjával inkább csak a fejemhez kapok, vagy maximum a kezéből ki a matét, és szépen elmagyarázom, hogy hülyegyerek, ha még egyszer hozzányúlsz, kénytelen leszek az ügyet az argentin kulturális titkos ügynökség felé jelenteni, akik aztán majd meglátod, milyen kifinomult módszerekkel bírnak jobb belátásra.
Vannak, akik cukorral, édesen isszák (a vízbe téve a cukrot, illetve magára a yerba tetejére is egy picit, mielőtt ráöntögetik a vizet), például a sógornőm. Mi csak keményen: tisztán, azaz puro – ez a hard core verzió. Szerencsére ezt sokan túl keserűnek találják, így aztán több jut nekünk. 
Jó cucc. Érdemes vigyázni vele, mert addiktív ám. Én már a világbékét is hozzárögzítettem: amikor kezembe veszem a gőzölgő matét, felszívom az első kortyot és a tökéletes hőmérsékletű ital a számba kerül, azonnal kisimulnak az idegeim, behunyom a szemem, a végtelen hála érzése tölt el, néha még libabőrös is leszek, és a sejtjeim ujjongva, boldogan táncolnak a szívembe költöző harmónia zenéjére.
És ez így van.
Frankón.

Lepelrántás

Eljött a lepelrántás napja: ma végre kiderül, mi áll az új 66 napos projektem középpontjában.

Meg is mondom inkább most azonnal, mielőtt megint idekanyarintok egy háromoldalas irományt, és a végén megint nem jutok el ehhez a témához J

Az új 66 napos projektem célja a Természetes Nyelvtanulás módszerének a spanyol nyelven keresztüli felfedezése.

torro

Tehát (minimum) 66 napon keresztül minden áldott nap foglalkozom a spanyol nyelvvel, méghozzá úgy, hogy minél anyanyelvibb legyen a közeg:

  • TED és egyéb, engem érdeklő témájú videókat nézek (amikor a technika ördöge engedi… Tök jó lenne tudni, hogy töltsem le őket a gépemre, hogy ne legyen ez a tevékenység internetfüggő. RTFM. Kágé?),
  • könyveket olvasok (még ha nem is értek minden egyes szót), (momentán Richard Bandler könyvét a szubmodalitásokról és egy másikat, ami „volt itthon”)
  • keresem a lehetőséget arra, hogy anyanyelvi beszélőkkel kommunikáljak élőben. Van egy argentin barátom, vele egyre gyakrabban váltunk e-mailt, és mivel szerencsére egész közel lakik, most már a találkozások gyakoriságát is növelni tudjuk. Amúgy is jó arc. Ráadásul a múltkor említette, hogy vasárnap esténként van a rakparton valami tangós buli…
  • A couchsurfing profilomat átírtam spanyolra, azt remélve, hogy ezzel a spanyolul beszélő vendégeim száma megugrik (instead of English speaking surfers).
  • A telefonomon nincs spanyol nyelv sajnos, így jobb híján angolra állítottam át. Viszont az emlékeztetőket, feljegyzéseket már spanyolul írom be.
  • Ráadásul a Cervantes Intézet is itt van három utcával lejjebb, és keddenként ingyenes filmvetítést tartanak.
  • Közben megtudtam, van egy spanyolos klub is kedd esténként (ráadásul az sincs messze: nagyon jó helyen lakom) – és itt legalább élőben lehet kommunikálni. Engem különben is az emberi energia tölt leginkább  J. Észrevettem, hogy ha nem beszélgetek két-három emberrel egy jó tartalmasat egy nap, akkor befordulok. A szép hosszú, inspiráló e-mail is megteszi mondjuk, mert az is személyes kommunikáció legalább. (És persze akad néhány blog, amelynek az aznapi friss bejegyzései szintén lélekemelőek. De jó, hogy ezt leírtam, mert eszembe jutott egy csajszi, akit a TED-en láttam a múltkor, utazós blogot ír, könyve is megjelent… Inspiráló!) És itt egy másik, amire rászokom: utazós 🙂
  • Amikor magammal beszélgetek, most már azt is egyre gyakrabban teszem spanyolul, vagy legalábbis néhány szót beiktatok, amikor eszembe jut.
  • Túl sok zenét – megfelelő apparátus híján – nem szoktam hallgatni, viszont most ezt a keveset is akkor már spanyol muzsikából. Kaptam egy adagot a múltkor, a laptopomon figyelnek.

Természetesen úgy indítottam ezt az új 66 napot, hogy kitöltöttem a kérdőívet J. Sokkal jobb végiggondolni, mi az A pont és hol a B. Még az is lehet, hogy kicsit csiszolok rajta. Feedback jöhet! Sőt. Jöjjön.

Gracias

Hasta luego

Új utak

Tegnap séta közben rácsodálkoztam egy gyönyörű épületre. Látszott rajta, hogy valamiféle intézmény, kint voltak a zászlók. Közelebb érve láttam, hogy az egy iskola. Grrr, egyből átfutott rajtam egy nem túl kellemes érzés. Láttam a hatalmas, kongó lépcsőházat, azzal a nyomasztó csenddel, amely akkor tölti be az iskolákat, amikor épp óra van, és a diákok bent ülnek a termekben, talán valaki épp attól rettegvén, hogy készületlensége hamarosan egy rossz jegyben manifesztálódik, ha a tanár pont őt szólítja felelésre. Vagy egyszerűen csak érzi magában azt a fajta reménytelenséget, amivel az új anyag tölti el: már eddig is hatalmas mennyiségű adathalmaz vár feldolgozásra, több tárgyból ráadásul… és ehhez még hozzájön a mai… ahhhhhhh… eddig se értettem… never ending story. Fúj de utáltam ezt az érzést.
Pedig tanulni szeretek, nyitott vagyok az új befogadására – természetesen elsősorban olyan dolgokra vagyok fogékony, amik hasznosak számomra. Például gimiben még marhára nem érdekelt a citromsav-ciklus, és Reni barátnőmnek hála azt tudom, hogy a virion: életjelenségeket nem mutató víruspartikula, a vírus nyugvó alakja, és hogy a guanó az foszfortartalmú madársz@r, de az ilyen típusú információmorzsák nem nagyon tettek hozzá az életminőségemhez. Bezzeg, amikor személyi edzői tanfolyamra jártam, ott már egyből érdekelt az anatómia, nyilván főleg az izmok.

Image

Ebben a jó kis poroszos oktatásban a tudományterületeket mintha szándékosan zárták volna el egymástól, hermetikusan – még véletlenül se érjenek össze (hogy ne menjünk messzire: mondjuk a töri meg az irodalom korszakai). Amikor az egyik utoléri a másikat, addigra meg ki emlékszik… Egyrészt ugye hol van már a tavalyi hó, másrészt meg hun van még karácsony. Az, hogy a fizika összeérjen a kémiával meg a biológiával… Ezekhez még annyit sem értek, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy ne lehessen ésszerűbben megoldani ezek oktatását. És mélységes tiszteletem azoknak a pedagógusoknak, akik tantárgyukat, tudományterületüket élvezettel elsajátíthatóvá, izgalmassá teszik a diákok számára.

A főiskolán a politológia speciális képzés keretein belül jártam egy „Kisebbségi konfliktusok Kelet-Közép Európában” nevű kurzusra. Így elsőre nem hangzik valami felemelőnek a téma. Az első órán a tanár úr azt taglalta, hogy egyáltalán a Kelet-Közép Európa, vagy a Közép-Kelet Európa terminust érdemes-e használni, melyik mi, és hogy a szlavofil meg a germanofil irányzat így meg úgy. De mindezt úgy adta elő, hogy közben szakadtunk a röhögéstől másfél órán keresztül. Ez a hangulat és a lebilincselő stílus jellemezte az egész tevékenységét. A zéhán már nem ismert tréfát: ott aztán igen keményen kíváncsi volt arra, kik azok, akik valóban megértették az anyagot, és nem csak beseggelték az adatokat. Én mondjuk szeretem ezt a fajta vizsgáztatást, mert én pont összefüggésekben szeretek gondolkodni, és csak úgy tudom elsajátítani a tanulnivalót, ha értem. Önmagukban álló adathalmazokkal nem nagyon tudok mit kezdeni (és leginkább nem is akarok, tehát nem is vagyok hajlandó J). És töri szakon, még ha valaki az ellenkezőjét is gondolta eddig, az összefüggések megértésével lehet túlélni, és nem elég, ha az ember az uralkodók neveit és telefonszámait bemagolja. A jobb tanárok nem is arra kíváncsiak (oké, az mondjuk alap, hogy legalább az Árpád-házi királyokat tudd álmodból felébresztve is…)

A nyelvtanulás, mint bármi más, lehet egy olyan dolog, amit a kötelező iskolai órák után boldogan hagyunk örök életre magunk után (mint ahogy én a matekról gondoltam ezt anno – aztán egész jól kezdtünk összebarátkozni). És a nyelvtanulás jelenthet játékos örömforrást is.

Neked mi jut először eszedbe e szó hallatán? Összeugrik a gyomrod, izzadni kezd a tenyered, behúzod füled-farkad, magzatpózt veszel fel, és anyukádért kiáltasz – gondolatban? Vagy egy nyüzsgő, vibráló kép jelenik meg előtted, amelyben izgalmas emberekkel érdekes témákról beszélgetsz, megismerve kultúrájukat?

Nyelvemlékeim IV.

Idegen országban idegen emberek
Járok az utcákon, senkit nem ismerek,
Szólanék hozzájuk, de ők nem értenek
Ezen az én szívem de nagyon kesereg”

A nyelvtudás igazi megmérettetése az anyanyelvi közeg. Ezzel semmi újat nem mondtam. Viszont aki már töltött hosszabb időt idegen országban, idegen emberek között, az rádöbben, mennyire más itthon, laboratóriumi körülmények között tanulni/beszélni/vizsgázni, magyar akcentust hallani.

Image

Amikor kimentem Londonba, eltelt egy kis idő (=hetek), amíg maradéktalanul megértettem, miről folyik a társalgás – még egy átlagos beszélgetésben is. Semmi magasröptű, elvont téma, csak a mindennapi rutin. A legelső helyen például egy dél-afrikai, egy ír és egy angol sráccal laktam együtt, majd odaköltözött egy cockney srác, aki ha akart, tudott úgy beszélni, hogy értsem, de ha akart, akkor úgy, hogy még az angolok se. Az ír srácnál eleinte azt sem értettem, amikor elköszönt…

Jól megfigyelhetők voltak a tudás lépcsőfokai: az első  a „nem tudom, hogy nem tudom” (pl. pici gyerekként azt sem tudod, hogy van olyan, hogy biciklizés), ezt követi a „tudom, hogy nem tudom” állapota (már tudom, hogy vannak, akik tudnak bicajozni, elkezdek tanulni, és szembesülök azzal, hogy nem is olyan magától értetődő az, hogy két keréken közlekedjék az ember). Ahol az igazi sikerélmények jönnek, az a „tudom, hogy tudom” szintje (már megy a bringázás, de még azért oda kell figyelnem, és nem mindig jön úgy össze akkor és úgy a megállás, ahogy szeretném). Végül a gördülékenység állapotával tetőzik, a „nem tudom, hogy tudom (csak csinálom, gondolkodás nélkül, természetes módon)” – csak felpattanok a bringára, és már nem is kell odafigyelnem rá, mit csinálok, hiszen a véremmé vált a tudás.

Megérkezvén, magabiztosan, középfokú nyelvvizsgával, viszonylag gazdag szókinccsel, és szerintem elég alapos nyelvtani felkészültséggel kicsit megdöbbentő volt, hogy mennyire nem is értettem és nem is tudtam beszélni. Persze, amíg meg nem szokja az ember az adott terminológiát (pl. munkában, vagy utazásnál), addig gáz. Szerencsére ezen hamar túl lehet lendülni. Mikor újra hallod ugyanazt a szót, kifejezést, már tudod, miről van szó. (Mind the gap between the train tand the platform. J) Aztán a passzívból az aktív szókincs részévé válik, és nemcsak mutogatsz, hogy azt az izét kéred, hanem nyíltan megmondod, hogy a szemétlapát kell.

Az első szintlépés, amikor a (szintén nem angol anyanyelvű) kollegáim beszélgetését kezdtem egyre jobban érteni. A következő, amikor már be is tudtam kapcsolódni, eleinte persze nyökögve. Aztán szép fokozatosan jött a többi – amikor már a native speaker-ereket is megértettem, majd már el is cseverésztem velük. Segít, ha az ember ilyenkor egy ellenkező neművel fűzi szorosabbra a kapcsolatát. Ez egyrészt komoly motiváló tényező, másrészt egy elég specifikus szókincsre tudunk szert tenni. (Szerencsére ez nem az egyetlen hatékony eszköze a célnyelv elsajátításának, és főleg nem biztos, hogy minden esetben a legcélravezetőbb eszköz. Mondjuk, ha párkapcsolatban élsz, akkor valószínűleg ezt a módszert érdemes kihúzni a listáról…) A legjobb az volt, amikor már telefonon (!) intéztem hivatalos ügyeket, ráadásul olyan témában, ami még magyarul is kínai: az elromlott kártyaleolvasó géppel kapcsolatos hibaelhárítási instrukciókat kellett követnem. Vagy autó adásvételi papírokat intéztem (mondjuk messze nem olyan bonyolult a sztori, mint nálunk, meg kell hagyni). Vagy adóvisszatérítést…

Akadnak nagyon jó nyelvoldószerek, amelyek tulajdonképpen beolajozzák azt nyelvtudást tartalmazó fiókot az agyunkban. Ezeket nyilván bizonyos szituban érdemes csak használni, mondjuk munkában inkább kerülendők…

Szeretem a nyelv sajátos gondolkodásmódját felfedezni, és azt is élvezem, amikor választékosan tudok már beszélni (nem minden thing és stuff). Kedvelem a kifejezéseket is. Szerintem érdekes, hogy mi magyarok két legyet ütünk egy csapásra, az angol meg két madarat egy kővel (gondolom dob agyon). Ezek ráadásul az anyanyelvi hallgatóság lenyűgözésére is kiválóan alkalmasak. Megfigyeltem, valahányszor bevetettem egy „toronyiránt” szintű kifejezést (as the crow flies), mindig elájultak, hogy mennyire pretty good az angoltudásom. Ha belegondolsz: téged nem nyűgöz le, amikor egy külföldi töri a magyar, és egy ilyet benyög, hogy a „dolgok oroszlánrésze” vagy „kacsalábon forgó palota” (még ha azt is mondja, hogy „kacsaforgó” J)? Tulajdonképpen ugyanakkora erőfeszítés egy ilyen kifejezést megtanulni, mint egy bármilyen másik szót. Csak sokkal élvezetesebb, mert közben lehet gyönyörködni a metaforákban. És szerintem – pontosan ezért – könnyű őket megjegyezni. A hangutánzó szavak pedig még viccesek is.

Amikor az angol már nem jelentett napi szinten kihívást az agyamnak, rámjött, hogy afrikaans-t tanuljak (ez a Dél-Afrikában beszélt „holland”). A könyvtárból kivettem egy oktatóanyagot, könyvet és kazettákat (2007-ben… kazettákat… átmásolni senki nem tudta, bár az már gyanús lehetett volna, hogy üres kazettát is a tizedik boltban találtam csak. Azóta is megvannak talán.) Mivel az afrikaans gyakorlatilag a németnek és az angolnak a keveréke, körülbelül a tizenkettedik leckéig simán megértettem az olvasmányokat, ha olvastam és hallgattam is egyszerre. Upsz, még egy nyelv, amihez már volt komolyabb közöm. Ezt ki szoktam felejteni a számításból. Örülök, hogy most eszembe jutott…

Ez eddig: orosz, német, francia, finn, latin, spanyol, angol, afrikaans. Nyolc. És egyelőre az angolom szintjével vagyok more or less elégedett (persze határ a csillagos ég, és akarom is tovább fejleszteni, hiszen vagy tovább- vagy visszafejlődés van). A spanyol is egész jó. Tehát ez a mostani projekt.

Lassan csak rátérek a tárgyra…

Nyelvemlékeim III.

Nyelvemlékeim III

A főiskolán a latin mellett lehetőségem adódott spanyolt tanulni – végre! A csoportméret teljesen ideális volt, a tanárunk is jól tanított, egyetlen bökkenő akadt csupán: félévenként összesen egy zéhát írtunk. És akkor még valahogy hiába motivált maga a nyelv, a körülmények sokszor győzték le a házi feladat írására és gyakorlásra szánt lendületet. (Sokszor = majdnem mindig) Rácsodálkoztam, hogy a francia mennyire hasonló, gyakorlatilag abból éltem.

Sajnos, én még pont időben születtem ahhoz is, hogy (legalábbis az én szakjaimon) kaphassunk diplomát nyelvvizsga nélkül is. Pedig szerintem jó dolog, hogy ha másért nem is, legalább a hivatalos nyomás miatt az ember kénytelen valamennyire elsajátítani egy idegen nyelvet. Persze még jobb, ha ez belső igényből fakad. Angolul például azért akartam megtanulni (végre), mert már idegesített, hogy mindig mindenhol mindenki angolul kommunikál, én meg max. franciául és spanyolul tudnék válaszolni, amit meg kevesen értenek.

Mélyen gyökereznek a nyelvtanulásbeli akadályaink. Én személy szerint a csillivilli nyelvkönyveket kuszának találom (lehet, hogy érdemes lett volna venni a fáradságot, és kisilabizálni, hogy a színkódok vagy a tematika hogy áll össze – na ezeket nyelvtanulóként kíváncsi vagyok, hányan teszik meg. Szangvinikusok közül egy sem, az tuti.), és mindig is többet profitáltam beszélgetésekből. Még a főiskolán volt egy angol szakos pasim, emlékszem, vele egyszer a múzeum lépcsőjén ülve az angol nyelvtani dolgokról beszélgettünk – kérdezgettem, mi hogyan van. Aztán kitöltöttem egy tesztet, ami asszem alapfokúra sikeredett (ezzel az addig „csak ragadt” angollal a hátam mögött és a fejemben).

Egyébként az angollal való kapcsolatom kilencéves koromból ered. A szüleim akkoriban népfőiskolát szerveztek a faluban, és az előadók többnyire nálunk aludtak (általában azzal a megjegyzéssel, hogy könyvtárban még úgysem… Ilyenkor persze mindenki megcsodálhatta családunk büszkeségét, a szerző által dedikált Ember tragédiáját ;)). A sok neves meghívott közül Harsányi Pista bácsitól kaptam egy Jingle Bells című, gyermekdalokat tartalmazó kazettát, a hozzátartozó füzetkével együtt, amely a dalok szövegét tartalmazta. Ezt imádtam, és nagyon sokszor hallgattam. Persze a szövegeket csak nagyjából értettem – és utána csodálkoztam rájuk, amikor már megtanultam rendesen a nyelvet (röpke 20 évre rá). Fura ez, amikor olyan előjön, amit addig „csak” énekelsz, és jól, aztán kiderül, mit is jelent J

Baa-baa black sheep have you any wool
Yes Sir, yes Sir, three bags full.
One for the Master and one for the Dame
And one for the little boy who lives down the lane.

2004-ben végre eljött az angoltudásom rendszerbe foglalásának ideje. Azt ugyanis tudtam, hogy a „will” jövő időt fejez ki, de azt már nem, hogy a „won’t” a tagadása 8-). És hallottam rémtörténeteket a present perfect bonyolultságáról. Mégis sikerült a nyelviskolában a szintfelmérőt középfokú alapozó tanfolyamra jogosító szinten megírnom. Paráztam is, de Kati, az akkor még csak jövendőbeli tanárom megnyugtatott, jó lesz. És tényleg jó volt. Azt hittem, én leszek a legtudatlanabb, aztán kiderült, hogy semmit nem számított, ki mennyi ideig járt vagy nem járt előtte angolra. Ha a nyelvtant tudták is, megszólalni már nem mertek. Akkor meg minek…?

Itt élveztem igazán először a nyelvtanulást. Kati eszköztára nagyon gazdag, rengeteg különbözőféle feladatot csináltunk (párost, csoportost, egyénit, mozgóst, ülőst, éneklőst, stb.) Még ma is a fülemben van az intonáció gyakorlásához használt mondat: Have you ever eaten snail? J Megközelítés kérdése: lehet idiótán is érezni magad, miközben az anyanyelvedtől teljesen eltérő hangokat igyekszel kiadni magadból, és szakadni is lehet a röhögéstől, és évek múlva is emlékezni arra, hogy „sssh sssh baby’s sleeping” (és már tudod is a present continuous-t – innentől e nyelvtani jelenség a nevét is megtanulhatod akár, de ha nem, anélkül is elvagy. Sőt, ha még azt is tudod, hogy a continuous szó spelling-je hogy van, vállon is veregetheted magad J ).

Nyáron még lenyomtam egy szuperintenzív, középfokú nyelvvizsgára felkészítő tanfolyamot (én bolond a rigómezeit választottam… vagyis izé, rigó utcait) – de legalább jó alaposan megmártózhattam a nyelvtani gyönyörökben. Need, could, would, should, must, havet to, needn’t, dont’t need to, mustn’t, shouldn’t, dont’t have to… Yeeeeah. Ez a motivált diák & zseniális tanár kombó meghozta gyümölcsét, simán vettem az akadályokat, és jöhetett a felsőfokú alapozó. Na, ez már igen nagy csalódás volt, mert ezen a szinten az, hogy olvastunk és fordítottunk, és a feladatok megoldásánál sorba mentünk, de a globalizáció előnyeiről és hátrányairól csak úgy in medias res fejtsük ki nézeteinket, és a tanár (neeeem, már nem a Kati L) befejezte helyettünk a mondatokat – kiverte a biztosítékot. Valahogy elszállt a motivációm, és inkább otthon WOW-oztam (pedig arról korábban nem értettem, hogy lehet egyáltalán játszani vele, azt meg végképp, hogy hogyan lehet valaki függő… Aztán megértettem. – Ha valakit érdekel, egy sámán, nő taurinom volt, a neve Pectoralisa – a hatalmas mellkasa miatt. Pectoralis Maior = Nagy mellizom. Nem tudom, él-e még, anno level 27 volt…) Mellesleg az a tapasztalatom, hogy a videojátékokon nevelkedett generáció (főleg) hím tagjai számára elég erőteljes alapot adtak azok a játékok. Tetemes kifejezés- és szókincstár került a fejükbe a játék közben és hevében – észrevétlenül. Én is megtanultam nagyon fontos dolgokat, pl. LOL meg ROFL meg ilyeneket. Meg a rezet. És a csákányt is felismerem. Csak most nem jut eszembe. A bányászati szaknyelv, ugye KG? J

Aztán eljött az idő, hogy anyanyelvi környezetben méressem meg magam…

To be to be or not to be continued…

(hű de sokáig azt hittem, hogy „pigeon English” J)

Nyelvemlékeim II.

Kép

Leltár:

Orosz, német, francia, finn.

Eljött a felsőoktatásba való bekerülésem ideje. Mivel történelem szakra jártam, megint csak ott ért a meglepetés, hogy bizony még mindig nem tanulhatok szabadon választott módon angolt végre, sem franciát, hanem kötelező jelleggel latint. Na mondom… Ezzel aztán sokra megyünk. A másik szakom művelődésszervező volt, azon belül is média szakirány, és szerencsére valamilyen oknál fogva lehetett választani a hispanisztika specializációt. Ami természetesen a spanyol nyelv tanulásával (és egyéb, történelmi és kulturális ismeretek elmélyítésével) járt. Na, végre valami, amit már régóta szerettem volna! (Nyolcadikos koromban Spanyolországban egy gyermek néptáncfesztiválon vettünk részt – azóta élt bennem a vágy, hogy beszéljek spanyolul.)

A latinról tudtam, hogy holt nyelv, most már azt is értem, miért 🙂 Csodálatosan gazdag nyelvtani rendszer, a mi csodás nyelvünket is odaveri konjugációk és deklinációk bonyolultságának tekintetében. Izgalmas. Két évig kellett tanulnunk a latint, és a két év alatt két tanárunk volt. Őszintén szólva sajnáltam az elsőt, mert nekem bejött. Azt éreztem rajta egyébként, hogy eleve úgy állt hozzánk, hogy mi úgysem akarunk megtanulni latinul, és kár a gőzéért. Pedig engem érdekelt. Tulajdonképpen szeretem a nyelvekben felfedezgetni a nüansznyi, finomhangolásos részeket (is). Izgalmasnak találom például, hogy bizonyos nyelvekben hogy használják a számokat: a magyarban ugye tíztől váltunk egységesre (tizenegy), az angolban és a németben a 12-nek még saját neve van (12=twelve / zwölf 13=thirteen / dreizehn), a spanyol 15-ig (15=quince, 16=dieciséis) megy, a franciában még a 16-nak is saját neve van (16=seize, 17=dix-sept). Abba nem mennék bele, hogy melyik hányas számrendszer, és azon belül mi hogyan történik. Ezt meghagyom másnak 🙂 (Csak egy aprócska megjegyzés: azért nálunk is jelen van a tucat szó…)

Szóval a latinnál tartottam. Írásban még csak-csak kisilabizálgatja az ember, hogy a szó milyen nemű, és épp milyen esetben van, és attól függően, hogy ki kivel van, ilyen vagy olyan ragok kerülnek a szó végére, de ezt már szóban, fejben lejátszani, és összerakni egy épkézláb, helyes mondatot, még mielőtt lemegy a nap… Nnna. Et in terra.Egyébként akkor egy csomó latin mondást tanultunk, amelyek közül az egyik kedvencem (mert olyan viccesen hangzik): a Quod licet Iovi, non licet bovi (ejtsd: kvod licet jovi non licet bovi), ami annyit tesz: amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek. Meg az is jó, hogy Per aspera ad astra. Meg hogy Homo homini lupus.

…Continuandum (ha a google fordítónak hihetünk…)

Nyelvemlékeim I.

OroszNagyon izgalmasnak találom, amikor más nyelven beszélhetek, és főleg akkor, amikor már elég folyékonyan.

Mégis, noha elég sok nyelvhez volt már közöm, igazán az angolt bírom olyan színvonalon, amilyenen mondjuk a többit is szeretném.

Először is, én még pont időben születtem ahhoz, hogy általános iskolában nyolcadikig tanuljak oroszt. (A húgom csak egy évvel fiatalabb nálam, neki már nem kellett.) Persze a tyirim-tyirimok (kto v tyirime zsivjot?) meg a krásznájá sápocská, ljágúská kvákúská és a zájcsik pábegájcsik témakörnél nagyjából ki is merül a szókincsem. Ja, még azt is el tudom mondani, hol laktam akkor, és hogy hívnak. Minyá závut Laura, já zsivu v gyirévnye Ádánd, ná úlice Árpád, v dome nómer csitíri. Jé, számolni is tudok, legalább tízig. Meg a valamilyen palacsintát is tudom: blincsiki sz szírom. És amit szerintem mindenki ismer, még aki nem is tanult oroszul: nyikto nye átszusztvujet. Ha hiányozna valaki, azt már nem tudnám… És egyébként olvasni még csak-csak, de írni már nem tudok cirill betűkkel. Arra azért emlékszem, hogy ami leírva PUMA, az egyébként kiejtve Rita 🙂

Gimiben a németet és a franciát dobta a gép. Jobban örültem volna az angolnak (először azt hittem, hogy a francia helyett, aztán kiderült, hogy a német helyett örültem volna neki), de az még váratott magára… Utólag értem, hogy miért: mert legalább megismertem Katit, aki tőlem kapta állandó eposzi jelzőjét: a világ legjobb angoltanára 🙂 Erről majd később, most még giminél járunk, gimibe járok.

DDR

A német nyelv – noha már gyermekként ott volt az életemben, hiszen rokonok is vannak innen ott és onnan itt – valahogy mégsem érte el a kritikus tömeget az életemben ahhoz, hogy átforduljon tudásba (nyilván már ötévesen tudtam a hangyát meg a gólyát meg a sót, de ez azért érdes-kevés egy felnőttel való intelligens kommunikációhoz). A gimis módszerek nem túl sokat segítettek ezen. Pedig általános iskolában “fakultációban” lehetett tanulni, és meg is jegyeztem egy szintén hasznos mondatot: Jumbo löscht das Feuer. Ráadásul azt sem biztos, hogy das. Gimiből az maradt meg, hogy Das hÄngt davon ab, ob dr Neubauer zeit hat.  (Ez attól függ, hogy dr. N ráér-e.) Meg hogy Der Koffer is aber schwer. (Hű de nehéz a bőrönd.) Wie war die Reise? Danke gut, nur anstrengen, fünfzehn Stunde. (Milyen volt az utazás? Jó, köszi, csak kimerítő, 15 óra.) Szóval, az ott alkalmazott módszerek a lehető legkevésbé voltak hatékonyak: 70, majd 80 szavanként szódolgozat (ráadásul a padra felírtuk őket, tehát…), ami leginkább arra volt jó, hogy a tuti-hogy-kettesnél-nem-lesz-jobb nyelvtani témazárók által megtépázott átlagot kicsit kozmetikázza. Amúgy meg a házi az volt, hogy az órán KÖZÖSEN megoldott feladatokat bemagoljuk… De: minden élmény hasznos valamire. Például arra, hogy megtapasztaljam, melyik a legkevésbé hatékony, unalmas és gyűlöletes módszer nyelvek elsajátítására. Ellenben kiválóan alkalmas arra, hogy egy általam amúgy sem túlságosan kedvelt nyelvhez fűződő érzelmeimet alaposan bebetonozza, és körülbástyázza a hiedelmemet: a német nyelv nehéz, főleg ez a derdidász, mert még azt is ragozni kell folyton – ki bírja ezt követni. És különben is, ilyet, hogy egy főnév nemcsak nőnemű, hímnemű lehet, hanem még semleges nemű is, akár úgy, hogy amúgy meg egy nőnemű dolgot jelöl… nnnna, az kiverte a biztosítékot (das MÄdchen: a kislány – mintha még bármi lehetne belőle…). Pedig az oroszban is megvan ez a nemiség 🙂 Főleg magyar gondolkodással necces, hiszen a mi nyelvünkben még az egyesszám harmadik személyű személyes névmás (= ő) esetében sincs  semminemű nemi megkülönböztető jelzés (mint a legtöbb – általam ismert – nyelv esetében). Nem is megy a magyaroknak 🙂 He, she, his, her… (His husband, her wife LOL)

Liberté Égalité Fraternité

A franciát azt szerettem. Egyrészt talán azért, mert tök új volt számomra, másrészt meg a tanárnak igen fontos szerepe van, és a mi osztályfőnökünk szerintem jól tanította a nyelvet (a körülményekhez képest: legalább tizenöten voltunk egy csoportban). Normál óraszámban, különórák és fakultáció nélkül leérettségiztem belőle asszem ötösre, és az írásbeli abban az évben állítólag a középfokú szintet verdeste. A szóbelimet megkönnyítette a tételhúzásom: Domicile (lakás) – valljuk be, nem a legnehezebb témák egyike… Volt egy asztal, meg egy szék, tovább is van, mondjam még? Szinte csalódott is voltam, hogy ezt húztam, mert érettségi előtt, áprilisban Belgiumban turnéztunk az együttessel (a francia területen), és családoknál aludtunk. Ahol mi aludtunk, ráadásul volt két gyerek – tőlük lehet a legtöbbet, a leglazábban tanulni. Mert ők is kíváncsiak Rád, te is kíváncsi vagy Rájuk, és egyikőtöket sem érdekli, hogy a kiejtés nem tökéletes. Míg egy felnőtt jelenlétében sokakat blokkol, hogy esetleg rosszul mondanak ki valamit… (Pedig ki nem sz@rja le? A beszélgetőpartnered általában nem arra kíváncsi, mit NEM tudsz, és hogy NEM mondod ki a szót, hanem arra, AMIT mondasz…) Szóval, ez a kábé tíznapos, kéthetes belgiumi tartózkodás igencsak meglátszott a francia érettségimen (mondjuk a matekon is.. 😉 – de az most irreleváns).

Egyébként a francia könyvünknek is egy utazó főhőse volt, aki egy francia családnál töltött el két évet (legalábbis mi két év alatt vettük a 4 évnyi anyagot…) Ő bezzeg természetes nyelvtanulási módszerekkel haladt 😉 Bár, két év alatt csak annyira sajátította el, mint mi, a heti 2×2 órában… Szóval ott is megvoltak ezek a C’est ma valise a moi! (Ez az én bőröndöm, >köcsög, veszed le róla a kezed?!<!) Que couleur est ton pyjama? (Milyen színű a pizsamád?) a sztenderd olvasmányok. Viszont azóta is tudom a La Marseillaise-t énekelni, és az egyik kedvenc versem lett a Mirabeau-híd (Le Pont Mirabeau), Apollinaire-től (amit meg kellett tanulnunk anno). És tudom is franciául, és össze tudom vetni, hogy melyik magyar fordítás tetszik a legjobban. Aztán a franciával évek múlva kokettáltam még, tehát megvolt ez a jó erős középfok, csak aztán azóta ott porosodik a padláson.

hirvensalmi hirvi

Érettségi után öt hónapot töltöttem kint Finnországban egy családnál. Három gyerekre vigyáztam. A legkisebb még nem beszélt, másfél éves volt, a középső három és fél, a legnagyobb már olvasott is (bár még nem járt suliba), ő hat és fél éves volt. Amikor kimentem, akkor tudtam két fontos szót: sapka, szekrény, és köszönni, megköszönni. Egyébként ők azért akartak magyar lányt, mert az apuka odavolt a magyar kultúráért (borokért) és a nyelvünkért, és gyakorolni is akarta. Ez nyilván az én finn nyelvbeli haladásomnak némi gátat szabott, de ha akartam volna, nyilván találhattam volna módot a beszédre.

A gyerekek tényleg nagyon jó nyelvtanárok. Egyrészt türelmesek is – valószínűleg ők még emlékeznek arra, hogy hogyan sajátították el ők a nyelvet, másrészt meg azok, akiknek van kisebb testvérük, nem akadnak fenn azon, hogy te, felnőttként nem értesz valamit – elvégre a tesó sem érti még, tök normális jelenség. És egyébként meg az. Miért gondoljuk nyelvtanulóként, hogy nem az? Miért érezzük magunkat zavarban? És miért blokkol ez? Hm? Akár el is fogadhatjuk, hogy a nyelv elsajátítása egy hosszabb folyamat eredménye, amelynek egy része úgysem a tudatos szinten zajlik, hanem különböző ingerek sorozatán keresztül ivódik mélyebbre, telepszik meg bennünk. És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy “szintet léptünk” – jobban megértjük, könnyebben kifejezzük magunkat, aztán már a telefonálás sem para…

A finnek egyébként csak azokat a műsorokat szinkronizálják, amik az elvileg még olvasni nem tudó korosztálynak szólnak, és már az iskoláskorú gyermekeknek vetített adás is mindig eredeti nyelven történik, felirattal.  Jól is tudnak a finnek angolul. (És ez általában jellemző a skandinávokra is, bár ottani ilyen jellegű tapasztalatom csak annyi van, hogy tényleg bárhol bárkivel találkoztam – benzinkutas, pincér, állatorvos, asztalos – folyékonyan, jó kiejtéssel beszélt angolul.) Gondolj bele: ha mindent eredeti nyelven néznél, feliratosan, akkor hamarabb a füledbe mászna egy-két kifejezés? Hamarabb elő is tudnád szedni? Segítek: igen. 🙂

Elég érdekesen tanultam meg finnül: igazából olyan szituban nem nagyon voltam, ahol a korombeliekkel cseverésztem volna, és a szókincsem ismét csak enyhén szólva is limitáltnak tekinthető: popsikenőcs, csipa, sakkfigurák nevei, áfonyás süti, különféle szaunázáshoz kötődő kifejezések 🙂 és ilyenek. De mondjuk tudom a babfotelt is (legalábbis azt, hogy ők hogy hívták.) Ja, és egy gyerekdalt az öt színes lufiról, akik közül mindig egyet elfújt a szél, és a végén már nem maradt egy sem… (Egyébként ezek tök jók a többes szám és az egyes szám gyakorlására, mert mindig eljutunk ahhoz a ponthoz, amikor már csak egy van, legyen az zöld üveg, kiskacsa, vagy lufi.) Az apuci evangélikus lelkész, ezért nyilván minden étkezésnél elmondtuk az asztali áldást, azt is tudom: Siunaa Jeesus ruokamme, ole aina luonamme. Aamen. (A Miatyánkot nem tudom.)
Ahogy említettem, a nagyfiú már jól tudott olvasni, és azt is tudta, hogy én nem tudok finnül, mégis gyakran kért arra már az első napokban, hogy én olvassak neki(k). Ráadásul képregényt, méghozzá az Asterix-et. Egy kukkot sem értettem, nyilván egy csomó mindent rosszul is ejtettem ki (bár a finn nyelv is kegyes az írás és kiejtés tekintetében, úgy mondják, ahogy írják (szemben mondjuk az angollal, ahol a “gh”-t ejtheted g-nek, vagy f-nek. És mondjuk az angolok a C betűt önmagában “szí”-nek ejtik, de a cat szóban például pont nem… – A francia legalább következetesebb ebből a szempontból.)

Utólag már látom, hogy milyen ösztönösen vezetett engem ez a fiúcska a nyelv természetes elsajátításának útján… Vittem magammal egy finn nyelvkönyvet egyébként, amihez néha leültem, de igazából “csak” konstatáltam a leckéket lapozgatva, hogy jé, már ezt is tudom, ezt is, ezt is és ezt is. Jaaa, hogy ezt így hívják? Aha, oké. Végül is nem baj, hogy tudom, mi a hivatalos neve. De mégis tudtam használni így is, hogy nem tudtam a nevét…

Egy kis aktualitás: Joulupukki (Korvatuntturiban lakik, és az Finnország ám).

Joulupukki

Folyt. köv. 🙂

p.s.: Bocs, KG, aszittem, ma már elárulom, mi az új 66 napos projektem, aminek amúgy már a második napján tartok (nulladik is volt). De ér rákérdezni 🙂

Mirabeau-híd: http://www.youtube.com/watch?v=Mf0FVM5PAIg

5 ilmapalloa: http://www.youtube.com/watch?v=-cMav_sOros

Joulupukki: http://www.youtube.com/watch?v=PPBTol8mwaQ

Nyelvérzés

Torre de BabelAmikor még Siófokon dolgoztam egy szállodában, volt egy ukrán munkatársnőm, aki röpke hároméves magyarországi tartózkodás után már remekül beszélte a nyelvünket (a férje magyar).

Történt egyszer, hogy kollégákkal Villányban, a vörösborfesztiválon töltöttünk pár napot. Egyik este Activity-ztünk. Az ukrán leányzónak az “arkangyal” fogalmát kellett elmagyaráznia Először is gőze sem volt arról, hogy mi ez a szó, aztán valaki megmondta neki, és ő nagyon ügyesen elkezdte:

“Ním ember, szárnya van, és vigyáz az emberre.”

Természetesen elég hamar kitaláltuk. Aztán folytatódott a játék, egy idő után már inkább kártyák nélkül, a fantáziánk segítségével kicsit megfűszereztük a feladványokat. Persze mindenféle izgalmas dolgokat adtunk fel egymásnak, és bizony hamar kialakultak az egyezményes jelek is (pl. a zöld színre- ami mondjuk elég jól tud jönni, amikor Shreket, vagy a krokodilt kell elmutogatni…)

A kolegina következő feladványa egyszerűbb volt, vagyis egyből értette a szót. Így kezdte:

“Ním ember”

Mire egymást túlharsogva mindannyian kiabáltuk: ARKANGYAL!!!

“Ním, hülyék. Szóval ním ember, erdőben él, kicsi á fárká.”

Gondolhatod… vinnyogtunk a röhögéstől, és jópár percre meg is szakadt a játék, mire mindenki visszanyerte nyugalmát, és folytathattuk – vagyis ő:

“Ním ember, erdőben él, kicsi á fárká. Barna a bundája.”

Itt már meglett, hogy ez nyilván a medve. Újabb nevetési roham után a lányka arca felderült (hiszen eszébe jutott egy még jobb megoldási mód legközelebbre:)

“Ó, hát RÁMJÖTT, mondhattam volna, hogy állat.”

Azt hiszem, ez lehetett az a rész, ahol már volt olyan, akinek a szobából is ki kellett mennie, ha túl akarta élni a röhögőgörcsöt. Addig nem tudtam, hogy létezik ilyen 😉

Amikor hazamentünk, és elmeséltük a többieknek ezt az aranyos sztorit (természetesen nem a háta mögött, hanem a jelenlétében), még ennyit hozzáfűzött:

“Persze, mert a férjem sosem jávít ki, hiába mondom neki. Elég nekem egyszer elmondani, nim vágyok én hülye, jó a NYELVÉRZÉSEM”.

Ezzel fel is került a hab a tortára ebben a sztoriban. 🙂

Neked jó a nyelvérzésed?

Jól gondold meg, mit válaszolsz! Ha esetleg a NEM szócska jutott eszedbe, akkor szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy minimum egy nyelvet már igen hatékonyan és tökéletesen sikerült elsajátítanod. Most is azt használod az olvasáshoz. Szóval, a nyelvérzés, mondhatjuk, velünk született dolog. Maximum egy kicsit elfelejtjük, hogyan is csináltuk anno, gyerekként.

Hallom: “oké, de gyerekként még szivacs az agyunk” meg ilyenek.

Az. Attól még a módszer hatékonysága vitathatatlan. Elvégre anyukád nem fénymásolt lapokkal és nyelvtankönyvekkel verte a fejedbe a tudást, sőt, szódolgozatot sem írtál magyarból. Ugye?

Az új 66 napos programom ezzel kapcsolatos.

A terv kész, a cél megvan. Valami azt súgja, hogy a várakozásaimon felüli lesz az eredmény…

…to be continued