A sport őszinte

A sport nem csak a testet formálja. Nem bújhatunk el közben önmagunk elől. Nem hazudhatunk magunknak. Ez nem olyan, mint egy tréningteremben, a négy fal között, amikor a sötét oldalunktól elfordítjuk a fejünket, és úgy csinálunk, mintha nem lenne. Mert attól még ott figyelnek a démonok. Lehet előlük menekülni, biztonsági játékot játszani, és eddigi határainkon belül maradni, mert ott még véletlenül sem találkozunk velük. De érezzük jelenlétüket.

A fejlődéshez a démonaink legyőzésén keresztül vezet az út. Lehet, hogy küzdöttem, lehet, hogy szenvedtem tanulás közben, de a végén az öröm (és az örömdrogok, a jó öreg dopamin, endorfin…) mindig feledteti a korábbi harcok gyötrelmeit.

Jéghideg tökéletesség

A jéghideg víz állítólag segít az izmok regenerálódásában. Hosszú Katinka könyvében olvastam, és ők szerintem nem bízzák a véletlenre.

tus

Igazából nem ezért kezdtem el a tusolásokat jéghideg vízzel befejezni, hanem 10 napos “fogadásból”. Komolyan vettem, hogy ha tíz nap alatt kihagyom a hideget a tusolás végén, akkor büntetésül egy szemétkajás étteremben egy nagy menüt kell ennem.

Aztán úgy maradtam. A tíz másodpercekből lett fokozatosan húsz, harminc, hatvan, kilencven, százhúsz, száznyolcvan… Most az átlag két perc a végén, de minimum fél perc.

Persze, vérkeringés, bőr rugalmassága, egyebek is fontosak. De az azonnali pezsdítő hatás a legtutibb. Főleg egy jó futás után.

Nemrég egy ismerősöm így kommentálta ezt a hidegvizes-zuhanyzós szokásomat: “Neked aztán van akaraterőd.”

El is csodálkoztam, mert ezt nem mondanám magamról.

Szerintem ez nem akaraterő kérdése, hanem szokás. Persze, amikor futás után esetleg rámhűl az izzadt cucc, és eleve fázom, akkor nem tölt el vágyakozós várakozással a jéghideg víz gondolata. De máris jön a hang, hogy nehogymár kihagyjam, mert utána sokkal jobb lesz, ráadásul igazából már közben is sokszor jó. (Ez csak akkor, ha nem feszülök bele.) Ez szokás.

Szerintem akkor lenne akaraterő kérdése, ha már eleve jéghideggel indítanék. Na az, az már akaraterő, fijam.

Ma épp ilyen kedvem volt. Teszteltem az akaraterőmet.

Ráadásul épp az új reggeli rutinom kialakításán dolgozom. Úgy tűnik, ez is részévé válik. Egy kis csavar, hogy ne legyen olyan uncsi. Hanem?

Fincsi.

(Egyébként nagyon könnyű kivitelezni a jéghideg vizes zuhanyzást. Csak oda kell tekerni a kart a leghidegebbre, és úgy megnyitni, a zuhanyzrózsát pedig a tested fölé irányítani. Nem agysebészet.)

“Át kéne úszni a Balatont”

Éveken keresztül tologattam magam előtt egy célt: “át kéne úszni a Balatont”. Mégiscsak Siófok mellett nőttem fel… 

2014-ben a vízilabda EB-n a spanyol lányok csapatkísérőjeként önkénteskedtem. Az edzéseken, a kánikulában csodálkozva kérdeztek:
– Miért nem jössz be a vízbe?
– Á… fúj, klóros vízbe én?! Balatoni lány vagyok!… Igazából nem tudok úszni, azért. 🙂
Ennyiben maradtunk.

Az egyik edzés alkalmával megismerkedtem Bogival, aki szintén önkéntesként dolgozott az EB-n. Triatlonozik, és úszósapkákat gyűjt. A spanyol nemzeti válogatotté még hiányzott, el is kérte a kapustól, aki megígérte: a torna után megkapja. A sapka nálam dekkolt, amíg egy találkát össze nem tudtunk hozni újra Bogival. A hosszú hónapok alatt egyre érett bennem az elhatározás: “át akarom úszni a Balatont”. Meg is kérdeztem Bogit:

– Tudsz valakit, aki megtanítana barterban úszni? Én rendbe teszem a lelkét / agyát.
– Mivel is foglalkozol? Valami pszichológia? Az engem érdekel.

Így kezdődött. 2015 január 21-én találkoztunk először a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában, immár úszásoktatás céljából. Akkor még nem is sejtettük, hova vezet ez az út…

A változatosság lételemem, a sport számomra tipikus kellemest a hasznossal típusú örömforrás. Az úszásról azt gondoltam, hogy ennél monotonabb sport kevés létezik: a medence alját nézni órákon keresztül… Azaz az úszás uncsi. Soha nem gondoltam volna, hogy egy 50 méteres medencében föl-alá úszkálok órákon keresztül, míg el nem érem a mágikus 5,5 km-es határt…

És természetesen ott voltak a jó öreg hangok, kifogások meg minden. “A klóros víz tönkreteszi a bőrömet, és különben is hideg””mennyi mindent kell cipelni, hajszárító, papucs, két törcsi, tusfürdő, sampon, balzsam…. ááá” “tépiahajamezakvasapka és a fülemet is nyomja”,”jesszushogynézekkiúszósapkában” “kizárt, hogy én ezt meg tudom csinálni” “nem értem, az emberek mit élveznek az úszásban” “ha az embernek úsznia kéne, akkor a Jóisten kopoltyút is rakott volna belénk, de nem rakott, tüdőnk van, normális vagyok én, hogy itt szenvedek?!” “mármegintelementazorromvízzel”és hasonlók.

Igen, cikinek is éreztem az úszómester legényektől elkérni a deszkát, amivel a gyerekek szoktak tanulni.

Ennél komolyabb belső küzdelmek is akadtak menet közben, például a medence kellős közepén egy fincsi halálfélelemmel teli pánikroham. De legyőztem, elvégre “megvannak az eszközeim, nehogymár ne tudjam őket élesben alkalmazni”. Éljen a szakmai hiúság! 🙂

Bogi rendkívüli érzékkel egyengette az utamat: pont azt, pont akkor, pont úgy mondta, hogy meg tudjam ugrani a következő fejlődési szintet.

Végül csak megtanultam úszni: a mell kész, a gyorson még van mit csiszolni, háton még közveszélyes vagyok, a pillangó megrekedt a hernyó fázisban… {Bogi külföldi ösztöndíja miatt a közös edzések váratnak magukra.}

2015. július 4-én 2 óra 39 perc alatt (mell) teljesítettem a Révfülöp-Balatonboglár közti 5,2 kilométeres távot. Az idő nem érdekelt, csak az “egyáltalán átúsztam”. Ráadásul úgy sikerült beosztanom az erőmet (nem tudva, mi áll előttem), hogy ha Bogláron visszazavartak volna a vízbe, hogy akkor most nyomás Révfülöpre, akkor maximum annyit mondtam volna, hogy rendben, csak előbb legalább egy banánt had egyek.

Megcsináltam.

37 évesen megtanultam úszni. Állítólag nem is akárhogy. Mivel én végig élveztem az utat, ezért nem érzem azt, hogy ez nagy szám lenne, januártól júliusig nulláról 5,2-re…

Fontosabb a belső út, amit bejártam. Most már sok mindent elhiszek magamról, amit korábban el sem tudtam volna képzelni.

Bizony, a sport nem csak a testet formálja. Nem bújhatunk el közben önmagunk elől. Nem hazudhatunk magunknak. Ez nem olyan, mint egy tréningteremben, a négy fal között, amikor a sötét oldalunktól elfordítjuk a fejünket, és úgy csinálunk, mintha nem lenne. Mert attól még ott figyelnek a démonok. Lehet előlük menekülni, biztonsági játékot játszani, és eddigi határainkon belül maradni, mert ott még véletlenül sem találkozunk velük. De érezzük jelenlétüket.

A fejlődéshez a démonaink legyőzésén keresztül vezet az út. Lehet, hogy küzdöttem, lehet, hogy szenvedtem a medencében tanulás közben, de a végén az öröm (és az örömdrogok, a jó öreg dopamin, endorfin…) mindig feledteti a korábbi harcok gyötrelmeit.

15857769_1379529195422149_2024441018_o

Lélekemelő

Amikor valaki annyira nem bír mások előtt beszélni, hogy 5 ember előtt is elsírja magát…

És tréningen kollégák előtt is maximum úgy hajlandó megszólalni, hogy ők elfordítják a fejüket, becsukják a szemüket és még a villanyt is lekapcsoljuk… de még úgy sem ment…

Valami nagyon összegubancolódott egykor. Szerencsére akadnak jóféle módszerek a kigubancolásra.

Be is vetettük a módszereket. Hála a rendszeres céges meetingeknek, a puding próbájára hamarosan adódott lehetőség.

A visszajelzés sem sokáig váratott magára, jött a lelkendező üzenet facebookon (2 találkozó után)…:

“Képzeld, tegnap a rémes teremelrendezés várt a meetingen, de nem nagyon izgultam, sőt jelentkeztem és úgy beszéltem, hogy mindenki bámult 🙂
Egyszer megjavulok éééééén 🙂
ugye?
 és képzeld még csak a gyomrom sem remegett, nem száradt ki a torkom, és nem is féltem 🙂
és képzeld voltam olyan vagány, hogy egyszer még körbe is néztem 🙂

olyan boldog vagyok 🙂

Nakérem. Ez lélekemelő. 🙂

Ki gépen száll

Ki gépen száll fölébe, az még könnyebben láthatja, hogy a gödöllői reptér igen keskeny. (Volt legalábbis akkor, amikor én ugrottam ott hajdanán.)

Bezzeg a péri és a siófoki felhasználó- és kezdőbarát ilyen szempontból, nem kell aggódni a fák miatt. Lehetsz olyan béna, amilyen csak akarsz, max. gyalogolsz kilométereket (ha ki nem mennek érted kocsival – de a katonák nem fognak, szívjál, hiába vagy civil, akkor még nem a pénz beszélt, legalábbis nem nekik). Persze azért Péren is sikerül olykor-olykor a falu villamos hálózatán fennakadni, a helyiek örömére… de hát minek költöztek oda. Egy kezdő ejtőernyősnek joga van villanyvezetékre érkezni. Megtanulta, hogyan kezelje a szitut. (Ez nem én voltam, esküszöm, bírónő.) Péren maximum az volt a necces, amikor a munkáját végző fűnyíróbrigádot (= birkák) közelítettem meg túlságosan – azt hittem, közéjük szállok. De szerencsére nem. Mondjuk, azért az elhaladásuk friss nyomait jelző bogyókba nem szívesen hemperegtem volna, de hát a pakliban ez is benne van… (Elég menő ez az ejtőernyőzés, nem?)

A gödöllői reptéren farkastörvények uralkodnak. Keskeny a reptér, jobbról-balról fák szegélyezik.

Még szintén nagyon kezdő koromban a nem épp manőverezésre kitalált RS4-essel ugrottam Gödöllőn, és valami isteni csoda folytán sikerült olyan pontosan a reptér közepén érnem földet, hogy a reptér vezetője oda is jött megkérdezni, hogy mekkora profi vagyok, hány ugrásom van. A válaszommal kiábrándítottam, láttam a fejében átsuhanó gondolatokat kivetülni abba a semmivel össze nem téveszthető fej- és szemmozdulat kombinációjába, amit egy lájtos hümmögéssel kísért. Nagyjából így fordítanám: “ja, akkor csak mázlista, nem profi”.

Elég az hozzá, ilyen keveset még azelőtt soha nem gyalogoltam földet érés után…

Bekötött ugrás

Sokat fejlődtem Gödöllőn. Volt egy oktató, aki megnézte, mitől pörgök-forgok a levegőben. Mert anno mi még úgy kezdtük, hogy 800 méterről bekötöttet ugrottunk (azaz a nyitóbigyó be volt kötve, és egyből nyílt az ernyő). Egy merész lépéssel kiléptünk a repülőgép ajtaján, felvettük a magzatpózt, és az örökkévalóságnak tűnő 3 másodperc múlva már nyitva is volt az ernyő anélkül, hogy nekünk gondunk lett volna rá. Majd amikor ezt már megszoktuk, akkor szépen mehettünk fölfelé, elvileg jött volna a “stabos” – amikor a kb. 1 négyzetméteres nyitóernyő kinyílik, úgy folytatod a zuhanást, azaz nem pörögsz teljesen összevissza, legalább a hasad lefelé néz. Rávezető gyakorlat az ún. stabil testhelyzet megtanulásához. Na ez nekem valamiért kimaradt, de sebaj. Következő fázis: merészen kilencedikre ugrottam már egy kézit (azaz nem bekötöttet, hanem saját magam nyitottam az ernyőmet). Póz: “fecske”: kezekkel belekapaszkodsz a “hátizsák” vállpánjaiba (legalább a kezed ne kalimpáljon), lábaidat tested meghosszabbításaként kis terpeszben szépen kinyújtod, majd amikor eljött az idő, kb. 5 másodpercnyi zuhanás után, kinyitod az ernyőt – bal kezeddel kapaszkodtál addig a nyitókallantyúba. Igen ám, csak valahogy ugyanarról az oldalról a vállamtól kirántani a nyitóbigyót nem volt olyan egyszerű. Sebaj, pánikba nem estem, szépen megragadtam a jobb kezemmel is, és egyesítve erőimet kinyitottam az ernyőt. Zuhanás közben nem annyira az izgatott, hogy a testhelyzetet tartsam – ami persze úgy lett kitalálva, hogy nyitásnál a lehető legkevésbé fájjon.

Hát, mivel nekem már azt se tudom mim merre állt, de a fizikai törvényeit figyelembe véve, ha egy 25 kilós csomag volt a hátamon, egy nyolc kilós a hasamon, akkor feltehetően valahogy háttal (vagy leginkább seggel) lefelé zuhantam. És innen bizony jó nagyot tud rántani, és nyitás közben a hevederek ahol épp érik a nyakat, ott húznak el mellette – és bele olyan gyönyörű véraláfutást produkáló nyomokat, amikről elsőre inkább az jut a nem hozzáértő szemlélő eszébe, hogy ennek a leánynak bizony igen vad éjszakája lehetett Drakulával…

Folyt. köv. 🙂

Az elsők

18 évesen fél évre Finnországba mentem, amikor konstatáltam, hogy ugyan már sokadszorra ülök repülőgépen, imádom is, főleg a felszállást… de még sosem landoltam.

Mert addig mindig kiugrottam belőle. Persze, az nem utasszállító volt, hanem AN-2-es és Cesna. Tehát ez volt életem első repülőgépes landolása. November 30-án indultam. Abban az évben az első hó is aznapra esett.

Első ejtőernyős ugrásom Péren történt, Győr mellett. Akkoriban még kupolaernyőkkel tanultunk, bekötöttel kezdtünk (ez az, amikor a gépen egy kábelhez rögzítjük a nyitóizét, és amint kiugrunk, egyből nyílik az ernyő). Azok az ernyők idősebbek voltak, mint én. Régi, jó öreg RS4-es. 72 négyzetméter, 36 zsinórral. A kedvencünk a vészhelyzetes elméletből a vízre érkezésről szóló rész volt. Ha rád esik az ernyő, “nyugodt kartempókkal” kiúszol alóla. Elég könnyű volt elképzelni, hogy ha rám esne a vízben egy közepes méretű lakásnyi sötétzöld textil, amelynek szélein 36 zsinór található, akkor teljesen nyilvánvalóan nagyon nyugodt lennék.

De nem csak ez volt izgalmas az ejtőernyőzésben.

Mivel ezeket a kupolaernyőket nem manőverezésre találták ki, előfordult, hogy kezdőként jó messze értünk földet. Na, onnan aztán jókat lehetett sétálni – az ernyővel persze. Nem is tudom, hogy kívánnék jobban 5 km sétát: a 25 kilónyi ernyővel a hátamon, plusz a hasamon a 8 kilós mentőernyővel, azaz szépen behajtogatva, ahogy ugráshoz készítjük, vagy inkább landolás után, azt a jó csúszós anyagot valahogy összeszedegetve, a zsinórokkal küzdve lépdelni. Na és amikor nagy nehezen összeszeded azt a hetvenkét négyzetméternyi anyagot, és a zsinórokat is szépen tűzoltó csomóba (vagy hogy hívják) rendezve elindulsz, akkor jut eszedbe, hogy bakker, a combhevedert nagyon jó lett volna kicsatolni, mert… hát még a lányoknak sem kényelmes úgy lépkedni, hogy a két karabínerrel ékesített strapabíró anyag között ott a bőr… Hát még a pasiknak milyen sz@r lehet.

De inkább a terpeszben járás, mint az újra küzdés az anyaggal…

Na és a kutyázás. Az még nagy élmény.

Kutyázásnak azt hívják, amikor földet érés után az ernyőbe belekap a szél, és az ernyő a földön fekvő ejtőernyőst húzza a földön. Gondolj bele: 72 négyzetméter. Még csak nem is kell ahhoz túl erős szél (mert olyanban kezdőként úgysem ugratnak), hogy vigyen. Ennek orvoslására többféle opciót tanítottak, az egyik – és leginkább csak elméletben működő – az, hogy elkezded behúzni az alsó zsinórokat, ettől összeesik a kupola, és meg is menekültél. Igen ám, csak van egy kis bökkenő. Ha nem vagy Bruce Willis, vagy nem rendelkezel Conan a barbár testi erejével, akkor jó eséllyel a szél úgy kitépi a kezedből két húzás után a zsinórokat, hogy húsig égeti a bőrt az ujjaidról a kiszaladó cucc. Tehát, nőknek ez az  opció eleve felejtős. Maximum akkor próbálkozz vele, ha van rajtad kesztyű – de úgysincs.

A másik opció az az egyik oldali heveder leoldása – az ehhez tervezett csat segítségével: a válladnál, ahol a hevederhez vannak rögzítve a zsinórok. Ez egy alumínium csat, amit két oldalt fel kell hajtani (külön-külön, biztonsági okokból), majd egyszerre megnyomni a két oldalon a bigyót – ami a korából adódóan eléggé nehezen volt használható…

Egyszer sikerült olyan időben ugranunk, kezdőként, hogy az egész csapat összevissza ért földet, és mindenki kutyázott – ez látszott a ruhánkon… Kinek a bal, kinek a jobb oldalán volt zöld vagy barna csík, attól függően, hogy a reptér füvén, vagy a szántóföldön, esetleg az őszi napraforgótáblán sikerült-e landolnia…

És egyszer fára is sikerült… De erről majd máskor. 🙂

Lakoma vs. morzsaparti hangyáknak

B. Krisztának szeretettel. ❤
Meg még aki magára veszi, annak. Én például magamra veszem.

“Annyira készülsz, amennyire félsz.”

Kisujjból kirázod. Mint a terítőből evés után a morzsát.

Morzsákat szórsz a hallgatóság elé, hadd csipegessenek, aztán lakjanak jól, ha tudnak.

Pedig imádsz főzni. Tudsz is. És ha megadod a módját, igenis odarittyented a több fogásos lakomát.

Ha nem is kisujjból,

de szívből.

Az tuti.

Hogy is készülsz egy fenséges lakomára, ami után mindenki megnyalja mind a tíz ujját? Vagy ha meghitt vacsora a pároddal kettesben, nos, akkor vacsi után nem az ujjait, és főleg nem a sajátját. 😉

Térjünk vissza a konyhába…

Mi is az alkalom? (Mi a beszéd célja? 🙂 )

Szülinapi hacacáré, karácsonyi vacsi vagy egy jó vasárnapi ebéd?

Kik a meghívottak? (Know your audience 😉 ) Eszik húst, nem eszik húst, gluténmentes, laktózmentes, fene a pofáját? Mindenki lakjon jól, mindenki kapjon, mindenki elégedett legyen. Ugye?

Milyen fogásokból álljon a lakoma? (Struktúra…) Azok hogy illenek egymáshoz? És mivel öblítjük le? (Átkötések…)

Mi van itthon? Mit kell venni? Mikor vegyem meg? Mennyi idő elkészíteni?

 

Melyik fogás a legfontosabb?

Az előétel? A leves? A főétel? A desszert? Az italok?

Vagy ez beugratós kérdés, és a válasz a harmónia?

Lehet, hogy nem fog egyformán ízleni mindenkinek az előétel, valakinek majd a leves jön be leginkább, valaki a főételért rajong majd, és biztos olyan is van, aki már az elejétől a desszertet várja. De ha ismered a vendégeidet, és igazán beleadsz apait-anyait-és főleg nagyanyait, akkor úgyis tudod, hogy az ízorgia a végén hág a tetőpontjára. Mert úgy alkottad meg a menüt.

Minden fogást külön odafigyeléssel, szeretettel, az összetevők gondos összeválogatásával. Színek, ízek, illatok tökéletes harmóniában.

Semmiből sem túl sokat. Semmiből sem túl keveset.

Pont annyit, amennyit kell.

Az asztalon is.

Szépen megterítve.

Mindenkinek jut tányér, pohár, evőeszköz, szalvéta. Vagy valakinek nem terítesz? Üljön a csupasz asztal előtt? Ugyan. Ilyet nem tennél.  (Szemkontakt… és itt abba is hagyom a szájbarágást, hogy a főzéshez hasonlítsam a beszédírást és az előadást… Hadd dolgozzon a tudattalanod is.)

És biztos vagyok benne, hogy még véletlenül sem felejtenéd el felszolgálni egyik fogást sem… 😉 Előfordult valaha, hogy kint hagytad a konyhában a köretet a főételhez? Hamar feltűnő hiány, nemde? Ittál már bort anélkül, hogy előtte felbontotta volna valaki a palackot? Egyszerűen tudod, hogy mit hogyan, és mit mivel. Mert megy. Kész. A rutin, meg az évek. Meg a jelenlEVÉS és ivás.

A jelenlÉTkészlet alapfelszereltség.

Tegyük fel, szülinapi ebéd esete forog fenn.

Attól, hogy az asztalnál együtt ülsz a vendégekkel, és élvezed a saját főztödet, még nyugodtan eszedbe juthat a megfelelő pillanatban, hogy a gyertyákat feltedd a tortára. Fel is teszed, időben. Pont annyit, amennyi kell. Nem többet, nem kevesebbet. Mert felkészültél, és tudod, mennyi az annyi. Persze az is lehet, hogy a torta tűzijáték a nyerő. És az is tuti, hogy meg fogod gyújtani, mielőtt beviszed a tortát… Talán még énekelsz is. A többiek csatlakoznak.

Együtt vagytok.

Boldogság

Öröm

Szívhez szólás

Katarzis

Eufória

Pocak nem maradt üresen, szem nem maradt szárazon.

Megy ez.

Így akartad?

Máskor is meghívsz?

Akkor jövünk 🙂

Tudod már mi lesz a menü?

Amikor már azt hiszed

Amikor már azt hiszed, hogy végeztél, kész vagy, és hirtelen arcul üt a MÉG MINDIG NEM…

Leforrázva.

És azt hiszed, hogy nincs erőd folytatni. Mert minek.

Kész.
Ennyi.
Inkább hagyjuk.

…de aah.. ha már ennyit beletettél…

…de…

Hát ennek sose lesz vége???

Sosem leszek kész?

Pihennék már…

néha legszívesebben a föld alatt…

…de ilyet nem mondunk

nem is gondolunk…

Dehogynem.

Csak nem komolyan.

Csak nyafogásból.

Mert már tele a hócipőd.

És hogy a tiéd, az hagyján.

De hogy mást is bántasz, na az már nem szép.

Igazán.

 

Kened ide, kened oda, mutogatsz ide, mutogatsz oda. Hárommal mindig magadra.

Legalább tudod, kinél van az irányítás: mindig annál, aki tehet róla.

Szerencsére én tehetek róla.

Tehát ÉRTE is én tehetek

Ha megéri.

Ha megérem.

Ha megérjük.

Ha megértjük.

Ha megérünk.

Annyit. Mennyit?

500 szót ma is

 

 

500 szót fogadtunk. 31 napig. Mert az író ír, a síró sír, a vonat meg nem vár. Hanem vonat. Aztán az a még jobb, ha úgy is maradunk. És az EASE jegyében belőjük minimálisan elvárhatónak, mint a fogmosást. Vagy inkább mint a tusolást… Mert fogat azért csak mosok minimum kétszer egy nap, tusolásból meg akár egy is elég lehet. A kétperces jéghideg vizes befejezéssel, of course. Hogy lemossa és elmossa, és onnan a bárhonnan, főleg, ahol épp nem olyan jó, idehozzon.

Mi is az EASE lényege? Hogy amivel foglalkozni akarsz (végre rendszeresen), azt kapacitásod függvényében különböző méretű menü-ajánlatokká alakíts.

Az írók írnak, a futók futnak, a beszélők meg beszélnek.

Használati utasítás: először lődd be az “easy” (=könnyű) kategóriát: az a napi adag, ami “az ennyit még fél lábon is, ennyit nehogymá’ ne csináljak meg MINDEN nap”. Aztán jöhet az “extraordinary” (=kiemelkedő) – ami vállalható hosszabb távon is napi szinten. Ne szállj el, nem az a mennyiség, amiről tudod, hogy életedben eddig összesen kétszer sikerült, és kizárt, hogy ezt napi szinten fenntartsd. Akkor mi? Az a mennyiség, amit ha előbb-utóbb napi rutinná tudnál tenni, legalább néhány hétig, ha a munka dandárja épp úgy kívánja, az hatalmas előrelépés lenne a célod felé. Az “extraordinary” a fenntartható fejlődés tipikus esete.
A másik kettő ezek között meg értelemszerűen a két közbülső lépcsőfok. Az “acceptable” (=elfogadható) az a kategória legyen, amiért már megveregeted a vállad, és a “legalább ma is csináltam valamit”-nél eggyel többet ad. Már valamiféle megelégedettséget. A “stretch” (=nyújtás), ahogy a neve is mutatja, már belenyúlik a komolyabb erőfeszítés kategóriába. Ha ezt fenn tudod tartani huzamosabb ideig, akkor annak jóval hamarabb jelentkezik a pozitív hatása, mint gondolnád. És főleg hamarabb, mintha az előző két sebességben maradnál. Azért a józan paraszti ész működik mindehol nem?

Például, ha mondjuk rúdtánc oktató akarsz lenni, akkor vajon mennyi időt kéne ahhoz edzened, hogy a saját mércéd szerint (ami szerintem jobb esetben magasabban van, mint a külső elvárások) elérd a megfelelő szintet? Heti egy óra? Hát, nem holnapra érsz oda. Napi egy? Így már hamarabb. Napi három? Öt? Tíz? Hülye vagy?

800 km-t legyalogolni “sok”?

25 km-t egy nap?

Csak összeáll…

Számaid? (Őszintén…)

Easy:

Acceptable:

Stretch:

Extraordinary:

Tao te king 44

Fama o integridad: ¿Qué es más importante?
Dinero o felicidad: ¿Qué es más valioso?
Éxito o fracaso: ¿Que es más destructivo?

Si miras a otros en busca de plenitud
nunca alcanzarás la autentica plenitud.
Si tu felicidad depende de posesiones
nunca estarás feliz contigo mismo.

Conténtate con lo que tienes;
regocíjate en que las cosas son como son.
Cuando comprendes que nada falta,
el mundo entero te pertenece.