Éveken keresztül tologattam magam előtt egy célt: “át kéne úszni a Balatont”. Mégiscsak Siófok mellett nőttem fel… 

2014-ben a vízilabda EB-n a spanyol lányok csapatkísérőjeként önkénteskedtem. Az edzéseken, a kánikulában csodálkozva kérdeztek:
– Miért nem jössz be a vízbe?
– Á… fúj, klóros vízbe én?! Balatoni lány vagyok!… Igazából nem tudok úszni, azért. 🙂
Ennyiben maradtunk.

Az egyik edzés alkalmával megismerkedtem Bogival, aki szintén önkéntesként dolgozott az EB-n. Triatlonozik, és úszósapkákat gyűjt. A spanyol nemzeti válogatotté még hiányzott, el is kérte a kapustól, aki megígérte: a torna után megkapja. A sapka nálam dekkolt, amíg egy találkát össze nem tudtunk hozni újra Bogival. A hosszú hónapok alatt egyre érett bennem az elhatározás: “át akarom úszni a Balatont”. Meg is kérdeztem Bogit:

– Tudsz valakit, aki megtanítana barterban úszni? Én rendbe teszem a lelkét / agyát.
– Mivel is foglalkozol? Valami pszichológia? Az engem érdekel.

Így kezdődött. 2015 január 21-én találkoztunk először a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában, immár úszásoktatás céljából. Akkor még nem is sejtettük, hova vezet ez az út…

A változatosság lételemem, a sport számomra tipikus kellemest a hasznossal típusú örömforrás. Az úszásról azt gondoltam, hogy ennél monotonabb sport kevés létezik: a medence alját nézni órákon keresztül… Azaz az úszás uncsi. Soha nem gondoltam volna, hogy egy 50 méteres medencében föl-alá úszkálok órákon keresztül, míg el nem érem a mágikus 5,5 km-es határt…

És természetesen ott voltak a jó öreg hangok, kifogások meg minden. “A klóros víz tönkreteszi a bőrömet, és különben is hideg””mennyi mindent kell cipelni, hajszárító, papucs, két törcsi, tusfürdő, sampon, balzsam…. ááá” “tépiahajamezakvasapka és a fülemet is nyomja”,”jesszushogynézekkiúszósapkában” “kizárt, hogy én ezt meg tudom csinálni” “nem értem, az emberek mit élveznek az úszásban” “ha az embernek úsznia kéne, akkor a Jóisten kopoltyút is rakott volna belénk, de nem rakott, tüdőnk van, normális vagyok én, hogy itt szenvedek?!” “mármegintelementazorromvízzel”és hasonlók.

Igen, cikinek is éreztem az úszómester legényektől elkérni a deszkát, amivel a gyerekek szoktak tanulni.

Ennél komolyabb belső küzdelmek is akadtak menet közben, például a medence kellős közepén egy fincsi halálfélelemmel teli pánikroham. De legyőztem, elvégre “megvannak az eszközeim, nehogymár ne tudjam őket élesben alkalmazni”. Éljen a szakmai hiúság! 🙂

Bogi rendkívüli érzékkel egyengette az utamat: pont azt, pont akkor, pont úgy mondta, hogy meg tudjam ugrani a következő fejlődési szintet.

Végül csak megtanultam úszni: a mell kész, a gyorson még van mit csiszolni, háton még közveszélyes vagyok, a pillangó megrekedt a hernyó fázisban… {Bogi külföldi ösztöndíja miatt a közös edzések váratnak magukra.}

2015. július 4-én 2 óra 39 perc alatt (mell) teljesítettem a Révfülöp-Balatonboglár közti 5,2 kilométeres távot. Az idő nem érdekelt, csak az “egyáltalán átúsztam”. Ráadásul úgy sikerült beosztanom az erőmet (nem tudva, mi áll előttem), hogy ha Bogláron visszazavartak volna a vízbe, hogy akkor most nyomás Révfülöpre, akkor maximum annyit mondtam volna, hogy rendben, csak előbb legalább egy banánt had egyek.

Megcsináltam.

37 évesen megtanultam úszni. Állítólag nem is akárhogy. Mivel én végig élveztem az utat, ezért nem érzem azt, hogy ez nagy szám lenne, januártól júliusig nulláról 5,2-re…

Fontosabb a belső út, amit bejártam. Most már sok mindent elhiszek magamról, amit korábban el sem tudtam volna képzelni.

Bizony, a sport nem csak a testet formálja. Nem bújhatunk el közben önmagunk elől. Nem hazudhatunk magunknak. Ez nem olyan, mint egy tréningteremben, a négy fal között, amikor a sötét oldalunktól elfordítjuk a fejünket, és úgy csinálunk, mintha nem lenne. Mert attól még ott figyelnek a démonok. Lehet előlük menekülni, biztonsági játékot játszani, és eddigi határainkon belül maradni, mert ott még véletlenül sem találkozunk velük. De érezzük jelenlétüket.

A fejlődéshez a démonaink legyőzésén keresztül vezet az út. Lehet, hogy küzdöttem, lehet, hogy szenvedtem a medencében tanulás közben, de a végén az öröm (és az örömdrogok, a jó öreg dopamin, endorfin…) mindig feledteti a korábbi harcok gyötrelmeit.

15857769_1379529195422149_2024441018_o

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s