18 évesen fél évre Finnországba mentem, amikor konstatáltam, hogy ugyan már sokadszorra ülök repülőgépen, imádom is, főleg a felszállást… de még sosem landoltam.

Mert addig mindig kiugrottam belőle. Persze, az nem utasszállító volt, hanem AN-2-es és Cesna. Tehát ez volt életem első repülőgépes landolása. November 30-án indultam. Abban az évben az első hó is aznapra esett.

Első ejtőernyős ugrásom Péren történt, Győr mellett. Akkoriban még kupolaernyőkkel tanultunk, bekötöttel kezdtünk (ez az, amikor a gépen egy kábelhez rögzítjük a nyitóizét, és amint kiugrunk, egyből nyílik az ernyő). Azok az ernyők idősebbek voltak, mint én. Régi, jó öreg RS4-es. 72 négyzetméter, 36 zsinórral. A kedvencünk a vészhelyzetes elméletből a vízre érkezésről szóló rész volt. Ha rád esik az ernyő, “nyugodt kartempókkal” kiúszol alóla. Elég könnyű volt elképzelni, hogy ha rám esne a vízben egy közepes méretű lakásnyi sötétzöld textil, amelynek szélein 36 zsinór található, akkor teljesen nyilvánvalóan nagyon nyugodt lennék.

De nem csak ez volt izgalmas az ejtőernyőzésben.

Mivel ezeket a kupolaernyőket nem manőverezésre találták ki, előfordult, hogy kezdőként jó messze értünk földet. Na, onnan aztán jókat lehetett sétálni – az ernyővel persze. Nem is tudom, hogy kívánnék jobban 5 km sétát: a 25 kilónyi ernyővel a hátamon, plusz a hasamon a 8 kilós mentőernyővel, azaz szépen behajtogatva, ahogy ugráshoz készítjük, vagy inkább landolás után, azt a jó csúszós anyagot valahogy összeszedegetve, a zsinórokkal küzdve lépdelni. Na és amikor nagy nehezen összeszeded azt a hetvenkét négyzetméternyi anyagot, és a zsinórokat is szépen tűzoltó csomóba (vagy hogy hívják) rendezve elindulsz, akkor jut eszedbe, hogy bakker, a combhevedert nagyon jó lett volna kicsatolni, mert… hát még a lányoknak sem kényelmes úgy lépkedni, hogy a két karabínerrel ékesített strapabíró anyag között ott a bőr… Hát még a pasiknak milyen sz@r lehet.

De inkább a terpeszben járás, mint az újra küzdés az anyaggal…

Na és a kutyázás. Az még nagy élmény.

Kutyázásnak azt hívják, amikor földet érés után az ernyőbe belekap a szél, és az ernyő a földön fekvő ejtőernyőst húzza a földön. Gondolj bele: 72 négyzetméter. Még csak nem is kell ahhoz túl erős szél (mert olyanban kezdőként úgysem ugratnak), hogy vigyen. Ennek orvoslására többféle opciót tanítottak, az egyik – és leginkább csak elméletben működő – az, hogy elkezded behúzni az alsó zsinórokat, ettől összeesik a kupola, és meg is menekültél. Igen ám, csak van egy kis bökkenő. Ha nem vagy Bruce Willis, vagy nem rendelkezel Conan a barbár testi erejével, akkor jó eséllyel a szél úgy kitépi a kezedből két húzás után a zsinórokat, hogy húsig égeti a bőrt az ujjaidról a kiszaladó cucc. Tehát, nőknek ez az  opció eleve felejtős. Maximum akkor próbálkozz vele, ha van rajtad kesztyű – de úgysincs.

A másik opció az az egyik oldali heveder leoldása – az ehhez tervezett csat segítségével: a válladnál, ahol a hevederhez vannak rögzítve a zsinórok. Ez egy alumínium csat, amit két oldalt fel kell hajtani (külön-külön, biztonsági okokból), majd egyszerre megnyomni a két oldalon a bigyót – ami a korából adódóan eléggé nehezen volt használható…

Egyszer sikerült olyan időben ugranunk, kezdőként, hogy az egész csapat összevissza ért földet, és mindenki kutyázott – ez látszott a ruhánkon… Kinek a bal, kinek a jobb oldalán volt zöld vagy barna csík, attól függően, hogy a reptér füvén, vagy a szántóföldön, esetleg az őszi napraforgótáblán sikerült-e landolnia…

És egyszer fára is sikerült… De erről majd máskor. 🙂

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s