Újra elkezdtem táncolni. Végre.

Eljött az írásban szűrés ideje.

A vízilabda EB óta sokat forogtak a sport vs. tánc körül a gondolataim. Egyéni, vagy csapatsport, szólótánc, társas, néptánc…. Tánccsoport. Nem tánccsapat.

A sportban az ellenfelek közti polaritás kíméletlenül vesztessé vagy győztessé tesz. Attól még szenvedéllyel űzöd. Küzdesz. Miért? A győzelemért? Vagy a részvétel a fontos?

A táncban is ott a szenvedély. A részvétel fontos. Az igazán-ott-lét. Most. A zene magával ragad, testemben áramlik – én követem.

Kutatom magam.

Mutatom magam.

Mélységeimet, távolságaimat.

A táncban nem küzdesz. Együtt vagy. A zenével, önmagaddal, a testeddel, lelkeddel. Egységben, harmóniában.

A tánc kőkemény meló.

Tizeniksz év néptáncos múlttal a hátam mögött emlékeztem én arra, milyen az egyhetes edzőtáborban már legelső nap égető izomlázat beszerezni, nyújtást kihagyni… Másfél órás műsort végigtáncolni, 1 perc alatt teljes rend ruhát, cipőt, csizmát váltani, percekig saját hangunkra táncolni leánykarikázót. Kemény. Imádtam.

De ahogy visszaemlékszem, akkor ezt persze nem így éltük meg, hanem egyszerűen magától értetődött. Imádtuk. A táncot is és egymást is.

A magyar néptánc nem kifejezetten a nők individuális magamutogatásáról szól, jellemzően inkább páros vagy körtáncokban vesznek részt. Bennem mondjuk az igény sem ágaskodott az olyan típusú megjelenésre, sokkal komfortosabbnak tűnt “elveszni a tömegben”, és legfeljebb egy-egy koreográfián belül kiemeltebb szerepeket táncolni, vagy az elején szólózni, de soha nem egyedül, azt is mindig legalább ketten. Egyrészt azt éreztem, nem vagyok elég jó, vannak nálam sokkal ügyesebb táncosok, meg különben is. Mivel így gondoltam, így is lett, hiszen ezt a valóságot teremtettem a fejemből, és olyan meggyőzően, hogy mások is elhitték. Új táncok tanulásakor már mindenki megtanulta az új lépéskombinációkat, míg nekem a barátnőm általi korrepetálás (rögtön utána, és 3 perc) segített csak… Utána már ment, csak valahogy leblokkoltam magam.

Balaton BT 2011 Fotó: Hermecz Benedek
Balaton BT 2011
Fotó: Hermecz Benedek

Most újra előjött a tánc az életemben.

Ráadásul nem csoportos, nem társas, hanem a küzdés maga: rúdtánc. Kőkemény. A rúd… És hát, az bizony fáj. Nagyon.

Lila foltot ugyan csak a harmadik vagy negyedik órán szereztem, de a csuklómnál már a legelső alkalommal sikerült lehorzsolni a bőrt. De azért annyira nem vészes ám. Izomlázat azt vártam, lett is, a legelső alkalom után kábé 5 napig tartott. Hozzáteszem, amikor a wakeboardot próbáltam ki, az brutálisabb izomlázat eredményezett. És ahhoz képest maga a rúd sem vészes. Legalább mindig ugyanott van, a wakeboardnál meg több a változót kell a mozgásban összehangolni. Vagy legalábbis a sajátomat a szükséges tárgyakéval.

Ráadásul megtaláltam azt a rúdtánc oktatót, Szandit, aki pontosan olyan stílusban tanít, ahogy azt én szeretem: megmutatja, aztán megcsinálom, és már egyből mond egy dolgot, amire érdemes figyelni, amitől olyanabb, könnyebb, szebb. Az én tánctanulási igényeimnek tökéletesen megfelel ez: inkább egyből “jól” tanuljam meg, mint a rosszul berögzöttet kelljen később korrigálni. Szerintem így gyorsabban is tudok fejlődni. Hiszen ahogy elkezdek az apróságokra figyelni, vagy hogy a tűzoltó forgás közben a térdeimmel szorítsam a rudat, vagy épp a sarkamat hova és mikor akasszam be, a másik karomat, vagy ha homorítok, mennyivel könnyebb, és még szebb is, akkor minderre a stabilabb tudásra már sokkal biztonságosabban tudok építeni. Mindenféle szempontból értve a biztonságot.

A magabiztosság is benne van, hiszen minél jobban megy, annál magabiztosabbá válok, annál inkább vágyom a további kihívásokra. És minél stabilabb vagyok a rúdon, annál kisebb a balesetveszély, és a csúnya és fájdalmas lila foltok esélye. Mert hát vagány meg minden, de azért inkább mégse vonja el a figyelmet az amúgy csodás lábaimról az a pár centi lilaság… 😎

Azt hiszem az a negyedik órám lehetett, amikor jött két teljesen kezdő csajszi, és a negyedik leányzó pedig nagyjából hasonló szinten, mint én, sőt, ő régebben már járt rudazni. Vele együtt tudtunk haladni. Nagyon érdekes megfigyelni, ki hogy reagál a tanulási fázisokban. Amikor valami újat próbál, hogy megy neki, és ha történetesen nem tökéletes elsőre – amire azért elég nagy az esély -, akkor arra hogy reagál. Én például olyan vagyok, mint egy izgatott kisgyerek, egyből csinálom, vágyom az újra, meg akarom tanulni, és ahhoz tudni akarom, mik azok a nüanszok, amikkel tökéletesíteni lehet. Ha netán az oktató magától nem mondja, akkor kérdezek. Szandiban pont azt szeretem, hogy általában magától mondja. 🙂 És azt érzem, hogy nagyon jól meglátja, hogy kinek épp melyik dolgot érdemes abban a pillanatban javítani, ami neki segíteni fog, hogy jobban megérezze azt az adott forgást mondjuk. Nekem ez a tanulási stílus jön be.

Van olyan, aki hamar felkapja a vizet, ha nem sikerül, és egyből olyanokat mond, hogy “béna vagyok” vagy ilyesmi, eldurran az agya, és úgy már persze, hogy még kevésbé hatékonyan tanul. Erre is lehet, hogy kitérek egyszer. Most nem.

Amikor ezen az órán én ott lelkesen (persze fáradtan) még mindig másztam a rúdra, és csináltam, amit épp vettünk (hiszen ha már ott vagyok, kihasználom azt az egy órát, majd pihenek utána), míg a másik csajszi pihent (megjegyzem, ha az én bőrömet is úgy lenyúzta volna a rúd, akkor valószínűleg én is vesztettem volna az aznapi lendületből), Szandi megjegyezte, hogy maximalista vagyok.
Ezen jól meglepődtem.

Én?
Maximalista???

Sok mindent gondoltam magamról, de hogy maximalista lennék, azt aztán nem. Szerintem a barátaim se mondanák ezt rólam. Milyen érdekes ilyen visszajelzést kapni ilyen közegben – arról, amit tényleg nagyon élvezek csinálni, és fejlődni akarok benne. Belegondoltam, hogy tényleg, itt lehet, hogy annak tűnhetek. Elvégre az csak gyakorlás kérdése, hogy TÖKÉLETESEN megtanuljam a mozdulatokat. Odafigyelés és rengeteg gyakorlás. Amit fókusszal lehet nagyítani.

Na, végre megértettem a fókuszálás szó valódi lényegét.

Mint a fényképezőgépen a fókusz, vagy a nagyítón. Azon kívül, hogy egy dologra koncentrál, fel is nagyítja. Jóhogy nem látsz mást közben. És ez még nem minden.

Tüzet is lehet vele gyújtani.

p.s.: Azzal az energiával ráadásul, amit a rúdon való pörgés-forgással termelünk, szerintem egy társasház áramszükségletét is lehetne fedezni…

Oona Kiväla
Oona Kiväla
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s