Az utóbbi idők botrányosan késői kelései (7 után minden az) után tegnapelőtt újra elhatároztam a reggeli ötös klubba való visszatérést.

Tegnap már sokat javult a statisztikám, 6 előtt sikerült ugyan kimászni az ágyból. Ez még azért nem az igazi. Voltam futni, és valamivel jobban esett, mint délben, és új reggeli rutint állítottam össze magamnak, amely magába foglalja a futás utáni tervezést, meditációt és egyéb, számomra fontos dolgokat (pl. írás, nyelvtanulás).

Ma legalább fél órát javítottam az időmön, noha nem feküdtem le túl korán, mert egy régi osztálytársammal találkoztam este. Vacsiztunk egyet kézzel-lábbal egy középkori étteremben. (Vagyis a pincér javaslatára a leves után megtartottam a kanalat – villát természetesen nem adnak -, szerinte jól jön a salátához… Kanállal. Salátát.) Pasi, abból a fajtából, amelyik nem szeret sétálni. Meg is lepődtem, amikor indítványozta, hogy járjuk le a lakomát.

Gólyatáborok klasszikusa az esélykiegyenlítő foci, amikor is a gólt lövő csapat iszik (természetesen alkoholt). A mi tegnapi sétánk is az esélykiegyenlítés jegyében zajlott, én ugyanis a legkényelmetlenebb cipőmet vettem fel, tudva, hogy úgyis kocsival megyünk, és maximum 20 métert teszünk meg gyalog. A lábam persze (még) csodálatos(abb) 😉 ebben a piros tűsarkúban, és teljesen nyilvánvalóan dekorációs célokat szolgál – mármint a cipő. Bizonyára a tervezője sem arra gondolt, hogy valaki ebben akarja meghódítani a Mount Everestet. Másféle csúcsokról és hódításokról lehet szó, de azt most hagyjuk…

Kedves férfi olvasóm, a tipp: ha romantikus vacsira viszed szíved hölgyét, aki szeret sétálni, te meg nem, akkor add tudtára, mennyire imádod a lábait az egyik gyönyörű (és a sétára legkevésbé alkalmas) cipőjében, és érd el, hogy azt viselje… Ha sétáltok is, garantáltan nem akar többet, mint amennyit te is hajlandó vagy. 😉

És csajok: ha te is folyton nyaggatod életed párját, pedig a két lábon járás számára egyenlő az azzal való kedvedben járással, és ezt te is tudod, akkor üss két legyet egy csapásra: légy dögös, vedd fel a csinicicődet, és egyből nem akarsz majd annyit sétálni. Sétálni meg menjél egyedül, vagy a témában (ezt a szófordulatot nem tudom kihagyni:) hasonló cipőben járó barátnőddel.

Én tényleg szeretek gyalogolni (akár egy hónap alatt 800 km-t, hátizsákostul). Tegnap a Podmaniczky utcáról a Bajcsyn át a Bazilikáig, majd az Erzsébet térig mentünk, ott még beszélgettünk egy padon. Normális esetben (és cipőben) ez meg se kottyan, sőt, még így is megkaptam, hogy most is futok. Pedig istenbizony, nem. Van egy barátnőm, na az ő utazósebessége (legalábbis, amíg nem voltak kisgyerekei, akikhez azóta hozzáigazította a tempóját) még nekem is sok. A séta az séta. A gyaloglás meg gyaloglás, és a futás az futás.
Amikor a padon ülve eszembe jutott, hogy vissza is kell sétálnunk, eléggé gyötrőnek tűnt a gondolat. De mondom, kemény vagyok, már egész jól megtanultam járni ebben a cipellőben, majd holnap kiheverem. Szerencsére a sétálási igényeink kalibrálása sikeresnek bizonyult, mert (magától) közölte a haver, hogy inkább menjünk taxival vissza, neki már ez a táv is soknak tűnt. 🙂 🙂 🙂

Na ennek az írásnak aztán semmi köze az elejéhez, a címéhez meg főleg. Mindegy. Azért ezt a címet adtam, mert ma reggel a futásból hazafelé a felkelő napot a Vajdahunyad várának tornyai között láttam, amikor a Hősök teréről visszafordultam egy pillanatra. Meg is álltam, hogy magamba szívjam az élményt. Csodás látvány (az is)! 🙂

 

Reklámok

Napom, napom, fényes napom” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s