Napom, napom, fényes napom

Az utóbbi idők botrányosan késői kelései (7 után minden az) után tegnapelőtt újra elhatároztam a reggeli ötös klubba való visszatérést.

Tegnap már sokat javult a statisztikám, 6 előtt sikerült ugyan kimászni az ágyból. Ez még azért nem az igazi. Voltam futni, és valamivel jobban esett, mint délben, és új reggeli rutint állítottam össze magamnak, amely magába foglalja a futás utáni tervezést, meditációt és egyéb, számomra fontos dolgokat (pl. írás, nyelvtanulás).

Ma legalább fél órát javítottam az időmön, noha nem feküdtem le túl korán, mert egy régi osztálytársammal találkoztam este. Vacsiztunk egyet kézzel-lábbal egy középkori étteremben. (Vagyis a pincér javaslatára a leves után megtartottam a kanalat – villát természetesen nem adnak -, szerinte jól jön a salátához… Kanállal. Salátát.) Pasi, abból a fajtából, amelyik nem szeret sétálni. Meg is lepődtem, amikor indítványozta, hogy járjuk le a lakomát.

Gólyatáborok klasszikusa az esélykiegyenlítő foci, amikor is a gólt lövő csapat iszik (természetesen alkoholt). A mi tegnapi sétánk is az esélykiegyenlítés jegyében zajlott, én ugyanis a legkényelmetlenebb cipőmet vettem fel, tudva, hogy úgyis kocsival megyünk, és maximum 20 métert teszünk meg gyalog. A lábam persze (még) csodálatos(abb) 😉 ebben a piros tűsarkúban, és teljesen nyilvánvalóan dekorációs célokat szolgál – mármint a cipő. Bizonyára a tervezője sem arra gondolt, hogy valaki ebben akarja meghódítani a Mount Everestet. Másféle csúcsokról és hódításokról lehet szó, de azt most hagyjuk…

Kedves férfi olvasóm, a tipp: ha romantikus vacsira viszed szíved hölgyét, aki szeret sétálni, te meg nem, akkor add tudtára, mennyire imádod a lábait az egyik gyönyörű (és a sétára legkevésbé alkalmas) cipőjében, és érd el, hogy azt viselje… Ha sétáltok is, garantáltan nem akar többet, mint amennyit te is hajlandó vagy. 😉

És csajok: ha te is folyton nyaggatod életed párját, pedig a két lábon járás számára egyenlő az azzal való kedvedben járással, és ezt te is tudod, akkor üss két legyet egy csapásra: légy dögös, vedd fel a csinicicődet, és egyből nem akarsz majd annyit sétálni. Sétálni meg menjél egyedül, vagy a témában (ezt a szófordulatot nem tudom kihagyni:) hasonló cipőben járó barátnőddel.

Én tényleg szeretek gyalogolni (akár egy hónap alatt 800 km-t, hátizsákostul). Tegnap a Podmaniczky utcáról a Bajcsyn át a Bazilikáig, majd az Erzsébet térig mentünk, ott még beszélgettünk egy padon. Normális esetben (és cipőben) ez meg se kottyan, sőt, még így is megkaptam, hogy most is futok. Pedig istenbizony, nem. Van egy barátnőm, na az ő utazósebessége (legalábbis, amíg nem voltak kisgyerekei, akikhez azóta hozzáigazította a tempóját) még nekem is sok. A séta az séta. A gyaloglás meg gyaloglás, és a futás az futás.
Amikor a padon ülve eszembe jutott, hogy vissza is kell sétálnunk, eléggé gyötrőnek tűnt a gondolat. De mondom, kemény vagyok, már egész jól megtanultam járni ebben a cipellőben, majd holnap kiheverem. Szerencsére a sétálási igényeink kalibrálása sikeresnek bizonyult, mert (magától) közölte a haver, hogy inkább menjünk taxival vissza, neki már ez a táv is soknak tűnt. 🙂 🙂 🙂

Na ennek az írásnak aztán semmi köze az elejéhez, a címéhez meg főleg. Mindegy. Azért ezt a címet adtam, mert ma reggel a futásból hazafelé a felkelő napot a Vajdahunyad várának tornyai között láttam, amikor a Hősök teréről visszafordultam egy pillanatra. Meg is álltam, hogy magamba szívjam az élményt. Csodás látvány (az is)! 🙂

 

Flying Pancakes

One of my old ones from February – translated with love to Lucho 🙂

 

To make the pancake flip in the air isn’t a big thing. For me. Because I can do it. Juggling with three balls? Not even with two. Yet. I might as well learn it.

Kép

I have all the necessary abilities: my both arms end in 5-5 fingers, both move well, my sight even if it isn’t perfect, it still works. In plain English: I would be able to do various interesting tricks with seven balls, or fire sticks. The fact, that I have not tried it yet, and haven’t practiced it, is a different story. But theoretically I am able to do it. If I want to, I can learn it.

Yesterday I made pancakes at my Argentinian friend’s place, and we filled them with dulce de leche (irresistible caramel cream). Of course, we were drinking mate, and had a great chat – in Spanish. His hobby is juggling: he can do it with three balls while sleeping till the end of the world, with four balls also for quite a long time but with five he has to pay attention to them.

I had seen him juggling several times before – the very first time on Margaret Island. He has those colorful, lighting balls whose colors can be changed with a remote control. I really enjoyed changing their colors while he was juggling. At the beginning all of them had the same color, at the end one of them became blue, another one green, the third one red, the forth one was flashing. The flashing one is really demanding, you really need to pay attention.

This time he got the clubs as well. Even I can easily judge that juggling with these must be harder, because no matter how you catch the ball, it has a sphere shape, but the shape of the club makes it a ”one way” street. You really have to use your brain. Or actually, maybe it is better to loose your brain and just do it relaxed, and ”feel” it. 🙂 Obviously, this ”feeling” comes from loads of practice. Same with the bicycle, just to mention a classic example. Most of us can ride a bike, eventhough it is not so obvious that we can balance on two wheels and move forward. And, because we see many others around us riding a bicycle, we can believe it more easily that ourselves are also able to do so. If we saw that there are as many people riding a monocycle as bicycle, we also would think that we could do it too, and, as a result of this, we would learn it. If I see something, I have a picture of how to do it, and I can picture myself doing it, and believe that I can do it.

The content, quality and quantity of my inner, mental pictures determine what I think, believe, know about myelf: what I am capable of, and what I am not. What I have many memories, pictures of, this is what I am capable of, this is what I can do. For example flipping pancakes. And what I am not capable of is juggling. Because I don’t have any memories, pictures of myself juggling. The first step is, that I have pictures of others juggling. The next step is, that I start throwing the balls. And practice and practice. Practice makes perfect and the repetition is the mother of knowledge. Exercitatio artem paratRepetitio est mater studiorum. Old wisdom.

So: what is possible in the world, it is possible for me – I just need enough mental pictures. Visualization helps that. research shows: real experiences activates the same neurological paths as the created ones. This information can be handy when you want to change your behavior, results, horribile dictu characteristics. 🙂 And, the good news is, that there are proven methods for that. I have tried them. They work…

Of course our natural skills and capabilities also have an effect, so I don’t think I would be a math genius. Our inner compass works pretty well, it is worth paying attention to it: what attracts you like a magnet? The way will be easier there. But the first step, and each of the following steps have to be taken. Or, at least, it’s worth it, if we want to get to the destination, reach our goal. Eventually, it is not the path that moves under our feet. Up! And go!

Update: I went to a jugglers’ day on Saturday with Lucho and started to learn juggling with 3 balls. It was fun! And needs practice, practice, practice…

Visszajövőben

Körülmények hatására átrendeztem a napirendemet. Merthogyugye nem volt meleg víz a gázszivárgást követő elzárás és felújítási munkálatok miatt. De már van.

 

Mindazonáltal elég hosszú ideig tartott az az időszak ahhoz, hogy hatással legyen a reggeli rutinomra. Ráadásul itt a tavasz, és új dolgokat is beépítettem a mindennapjaimba (pl. rendszeres meditáció).

A reggeli ötös kelés utáni azonnali futás helyett – míg frissen – az álmaimat kezdtem írni. Ugyanis minden ébredésem álomból történik, még akkor is, ha csak percekre alszom el. Gondoltam, kipróbálom a belső képi világom megismerését, hogy az elsőre mindig minimum nyomasztónak tűnő álmaim mögé tudjak nézni.

És, gondoltam, ha már így, akkor a futás is lehet később, legalább gyönyörködhetek a nyíló tulipánfákban itt az Andrássy úton. Sőt, ha már később futok, akkor inkább olyankor, amikor már a fű sem harmatos, sőt, süt a nap, és kellemesen meditálhatok a szabad ég alatt, a Városliget pázsitján.

Jelentem, nem vált be.

Az eredmény az lett, hogy nem kelek időben, nem futok annyit (mert délben nem esik olyan jól, mint reggel), és amint a mellékelt ábra mutatta, nem is írok annyit. És későn fekszem le, néha akár éjfél után. Skandallum!

Pedig:

“Az angyalok megjutalmazzák azokat, akik reggel hatkor az íróasztaluknál ülnek. Egy idő múlva megsajnálnak, és adnak jutalomfalatot.” – ahogy az Ízek, Imák, Szerelmek szerzője, Elizabeth Gilbert fogalmazott egy interjúban, amikor az alkotási szokásairól kérdezte a beszélgetőtársa.

Persze, mindenféle kifogásokat jól eladtam magamnak, de most már van csapból folyó meleg víz (= tudok tusolni futás után) , és az álmaim nyelvét is értem, az üzenetet szinte egyből fogom – vagy legalábbis értem a célzást. Szóval ez is megérte, és érdemes is napirendi pontként a szokásaim között tartani. Okosabban tervezve, és nem feláldozni ezt amazért. És főleg nem feltúrni egy működőképesre beállt reggeli rutint. Attól még mehetek görkorizni meg jógázni is, és meditálhatok a füvön a reggeli írás után. Akár.

Minden élmény hasznos valamire – ez is. Remélem, neked is az lesz, és felhasználod a más hibájából való tanulást okosan, és megspórolod ezt magadnak. Kövess el  másikat, és azzal is épülsz. Ha megosztod, akkor más is épül.

Ez a szösszenet pedig egy körbeérésnek köszönhető: egyik ismerősömtől jött egy link (akinek küldtem a Join the 5am Club videót, és olvasgatja az írásaimat – ezzel engem is inspirálva, hiszen a visszajelzés mindig épít!!!), hogy ő továbbküldte valakinek, és nézzem meg, mit csinált a srác…

Megnéztem. 🙂

Ezt csinálta. Idekatt.

Köszönöm a körbeinspirálást. Ezt nevezem én fölfelé ívelő spirálnak!!! El is határoztam, hogy újraindítom a “régi” rutint… Talán elolvasom a kezdeti lelkesedős írásaimat. Meg azt, amikor egyszer véletlenül elaludtam, és legalább rádöbbentem, mekkora kincs az a reggeli néhány plusz óra…

 

http://toololdal.wordpress.com/2014/04/14/5am-club-visszatekintes-2-honap-tavlatabol/

 

megosztod

a facebook már szoktat:

 

Like

Comment

Share

 

Tetszik. Hozzáfűzheted. Megoszthatod. És tetszik. Hozzáfűzöl. És megosztod.

Mert tetszik. Sőt, hozzáfűzheted. Megosztod.

Nekik is tetszeni fog. Ők is hozzáfűzik. Belefőzik. Megosztják.

A szeretet éhes, a szeretet jóllakott.

Megoszthatod. Ha tetszett. Fűzd fel. Gyöngyöm-gyöngyvirágom.

Egy feketét?

Gyöngytyúkot. Pipit.

 

Megosztod, mert van. Neked ez. Másnak pont ez jön jól. Neked van. Adsz.

Tőle kapsz. Kérsz. Ad.

 

Beérik a gyümölcs. Amit adtál – máshonnan: visszakapod.

 

 

Egy bőröndmosó szappan

Anyai nagyszüleim egy somogy megyei kis faluban éltek „a hegyen”, mai divatos szóval önfenntartó, fenntartható, ökobio életet. Magyarul: víz a kútból, fényesség napközben a Naptól, este a petróleumlámpából, főzés sparhelten, fűtés a (még csak nem is cserép) kályhában. Vályogház, döngölt föld. Nemtomhányholdnyi kert, málnabokrokkal, szelídgesztenyefákkal, meggyfákkal, cseresznyefával, fügefával, egresbokrokkal, ribizlivel, tyúkokkal, szöcskékkel . Ja, és két körtefa a ház előtt. Azokon hintáztunk. („Ugyvan, bele a …”) És még zongora is volt. A padlás mindig tele volt kukoricacsuhéval (gyerekként minimum térdig ért, és a funkcióját ma is csak találgatni tudom). Igazi, hamisítatlan, izgalmas, rejtélyes, pókhálós padlás. Ha még állna a ház, szerintem egyedül még ma sem mernék felmenni. 🙂 Szóval, valódi gyerekparadicsom.

Jól jött az akkori tudás az utóbbi időszakban, amikor gázszivárgás miatti bejelentést követően az egész házban elzárták a gázszolgáltatást, itt a hatodik kerületben. Vártuk a felújítási munkák befejeztét, mint a Messiást. Mint kiderült, helyette armageddon jött, ugyanis a szakemberek szerint kéményt is kéne béleltetnünk. To cut the long story short, azaz száz szónak is egy a vége: villanybojlerünk lett. Addig meg lavórban fürdés… Hát igen, így is lehet élni még a XXI. században is. Már a lavóros hajmosásban is teljesen profivá váltam. Az átmeneti időszakban meg egy kicsit legalább feltuningolódott a szociális életem: „Tusolhatok ma nálad?” 🙂 Milyen duma…

De vissza a nagyszülői házhoz. A mi generációnk már a non-stop üzletek világában szocializálódott, ha kell valami, majd elugrunk a boltba, és különben sincs hely a húsz kiló lisztnek. Szüleink, nagyszüleink korosztálya még máshogy vásárol(t). A „nagybevásárlás” alkalmával megvették a három tonna lisztet, két tonna cukrot, olajat, stb. és az aztán elég volt egy darabig.

Tatáéknál ez különös mértéket öltött – azzal az ésszerű magyarázattal a háttérben, hogy nekik nem volt kocsijuk, tehát amikor mi mentünk hozzájuk málnát szedni, vagy ősszel, gesztenyét, akkor a mi Wartburgunkba aztán befért minden. Nem tudom, mikor történhetett a legutolsó ilyen nagyszabású bevásárlás Nagyatádon, de már legalább húsz vagy akár huszonöt éve. És még a mai napig van abból a gyufából. Már muzeális darabok, Mecseki Szénbányás és Szegedi Húsfeldolgozós vagy milyen címkékkel. És még mindig használhatók 🙂 .

Egyik nap a szappanbizniszes barátnőmtől megkaptam a várva-várt szappanokat. (Nemrég a fejébe vette, hogy megtanul szappant főzni, rá is kattant, és már a neten virágzik az üzlet.) Kettőt kaptam tőle, az egyiket hálából a segítségemért, hogy a szövegeikben megfelelő mennyiségű vessző legyen a megfelelő helyeken, a másikat meg azért, mert elég hülye vagyok. Őszintén szólva nekem a főzés egyenlő az evéssel, tehát azt nem értem, hogy valaki órákon át kotyvasszon valamit, és még meg sem lehet enni, és ezt élvezze. Bezzeg az eredményt azt annál jobban értékelem! Például a rózsaszín agyagos szappan, amit kaptam, egészen megdöbbentő. Eddig úgy voltam vele, hogy szappantól nagy csodát nem vártam, de ezt kipróbáltam az arcomra. Hát… Mindenféle hiperszuper lemosók után már éreztem bársonyosnak a bőrömet, de hogy ezt egy szappan produkálja, attól leesett az állam. (Mármint nem a szappannal való arcmosás hatására, szó szerint; hanem ez egy metafora… 😉 ) Ráadásul igencsak megnyugtató a tudat, hogy tuti nincs benne semmi, a szervezetembe nem való szemét, úgyhogy örül a májam, hogy nem kell mérgelődnie, és az antioxidáns háztartásom vezetőjének legalább a bőrömön (általam) bejuttatott kemikáliákkal nem kell törődnie. Mindenki mehet a dolgára, és védheti a létfontosságú szerveimet. Nna.

Kép

Szóval, húgom kipróbálta a másik szappant, és kérdeztem, hogy milyen. Mondja, az illata olyan fura (ugye megszoktuk az illatosított, finom kencéket – és itt érződik az alapanyag). Arra emlékezteti, hogy

„A Tata vett egy bőröndmosó szappant, Anyu még mindig azt használja”.

Én meg csak néztem, hogy mi az a bőröndmosó szappan, és hogy már régen is külön volt erre a célra tisztítószer?! És különben is, a bőröndöket nem használja olyan sűrűn az ember, hogy külön szappan kelljen hozzá – az Anyu például vajon mire használja? Nincs olyan sok bőröndünk – talán éppen ezért tartott ki eddig? Stb…  🙂 Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, és (valószínűleg elég idióta arckifejezéssel) vissza is kérdeztem:

„Egy bőröndmosó szappant??? …???”

„Egy bőrönd MOSÓSZAPPANT.”

„…” 🙂

Ach so. Így már mindent értek…

Kép

I’ll Be Back

Vagyis I am back.

Eltűntem – lehet, hogy feltűnt…

Változás hegyek-völgyek, körülmények, satöbbi.

Na, szomszéd srác is back, a reggeli alsógatyában cigizős mutatvánnyal. A múltkor, amikor futásból jöttem vissza és találkoztunk, kérdezte: “Már ilyen kora reggel?” Mire azt válaszoltam neki, hogy “Ezt én is kérdezhetném :)” – és láttam az arcán, hogy legalább egy pillanatra elgondolkodott ezen.

Érdekes, amikor valami számunkra teljesen nyilvánvalónak tűnő dologgal ellentétes lehetőséggel szembesülünk – mint nem kevésbé nyilvánvaló opcióval, aminek addig csupán azért voltunk híján, mert bele sem gondoltunk. Amióta nemrég megtapasztaltam ennek erejét, azóta sportot űzök abból, hogy a saját zsigeri reakcióimat, válaszaimat, gondolataimat – hogy úgy mondjam (és belevigyek egy kis szakzsargont) hiedelmeimet – ilyen kihívások elé állítom, új megközelítéseket provokálva. Erről még lehet, hogy írok, ha van rá igény – bal fölső sarokban “követés”-re kattintva tudod kifejezni és tudomásomra juttatni. Néma gyerek anyja süket.

Például, eddig az volt a “mániám”, hogy csak reggel tudok írni, akkor vagyok igazán produktív meg ilyenek. Pár napja pedig olyan jót írtam délután és este, hogy csak néztem. A könyvemet, végre, megint. 🙂 Tök jó ötletek jöttek, és ráadásul (bocsi, aki nem tud) angolul. Ez részben és valószínűleg köszönhető egy új szokásomnak is, ami szintén pozitív hatással van a hangulatomra (és a mellékelt ábra bizonysága alapján) a kreativitásomra. Egy jó kis nothing box jól jönne amúgy, vagy legalább a semmi ága, hogy kiülhessen rá a kis szívem, amíg meditálok. Ha a Buddha-állapotot még nem is sikerült abszolválni, de legalább a Buda-Pest állapot már megvan.

No meat.

No alchohol.

No regrets.

ill be back

 

p.s. Ma megyek szavazni. Tegnap is az NLP-re, és ma is. 🙂