Mindenki cenzúrázik. Mégpedig azt, hogy az őt körülvevő világ csilliárdnyi információjából mire figyel. Ennek a tevékenységnek csak egy része tudatos. A többit a tudattalan végzi: az aktuális beállítások alapján.

Mindannyian valamilyen szűrőn, szemüvegen keresztül tekintünk a világra. Ezeket családunk, neveltetésünk, oktatásunk, barátaink, ismerőseink, tapasztalataink, stb. alakítják. Működésük automatikus, nem is gondolkodunk rajta. Választásainkat, viselkedésünket, döntéseinket észrevétlenül befolyásolják. Természetesnek vesszük, hogy így vagy úgy érint-e minket egy adott dolog, vagy így vagy úgy cselekszünk-e adott szituációban.
Például, a magyarok egy része ugyanúgy viszonyul az időjáráshoz, mint az alábbi népdal:

Télen nagyon hideg van
Nyáron nagyon meleg van
Soha sincs jó idő
Mindig esik az eső.

A finneket a tél nemhogy nem zavarja, hanem szeretik, és ha egy kis kinti sütögetéshez támad kedvük, nem zavartatják magukat azon, hogy március van, mindent hó borít, mínuszok röpködnek. Szépen felveszik a meleg ruháikat, és élvezik a természet aktuális állapotát. Amikor kint éltem (télen, 5 hónapot), akkor én is meg tudtam mondani +/- 2 fok eltéréssel, hogy hány fok van. Ennek például azért volt jelentősége, mert ugye amikor nulla fok körüli a hőmérséklet, mondjuk plusz és mínusz három között, akkor jobban csúszik az út (az autók is ebben a tartományban jeleznek ugyebár). Nekem nem a vezetéshez volt rá szükségem. Vagyis nem autóvezetéshez. Hanem mert potkurival (=fakutya) közlekedtünk a gyerekekkel, például a boltba. A két nagyobb jött az egyikkel, a hatéves volt a sofőr, a négyéves az utas. Én meg a picit vittem (másfél éves), egy sálat használva a pocakjánál biztonsági övként 🙂

Kép

Ha túl hideg van, akkor ugye nem csúszik olyan jól, hanem a fagy miatt inkább tapad, és nem olyan könnyű vele siklani – tehát érdemes inkább gyalog menni a boltba. (Minek görcsöljenek azon, hogy hómentessé tegyék a járdát, leszórják meg ilyenek, amikor úgyis akármikor ráeshet az újabb adag. Inkább kihasználják, és megfelelő eszközöket használnak a közlekedéshez. Öreg néniknek sokkal jobb, mint a combnyaktöréstől való rettegés: az ülésre tudják tenni a cekkert, és még kapaszkodni/támaszkodni is lehet. Ráadásul mozognak is.) És mivel a gyerekek minden nap kimentek játszani, nem volt mindegy, hogy mennyi mindent adunk rájuk, ha mondjuk mínusz tíz vagy mínusz húsz van. Amíg a legkisebb délután is aludt, addig ezt az időszakot lehetőleg ő is a szabadban töltötte. (Szülei utasítására – mielőtt még valaki azt gondolja, hogy gyerekeket kínoztam Finnországban…) Process: első lépésként Michelin babát csináltam belőle, azaz jól beöltöztettem, majd betettem a babakocsiba, jól betakargattam, és egy függönyfélét is feltettünk a kis vadállatkák ellen. Igen, ezt télen. (Nyáron nyilván nem csináltunk belőle Michelin babát.) És télen csak akkor nem, amikor hidegebb volt, mint mínusz tíz. Itthon meg? Hú, hideg van (+2 fok), nem engedjük/visszük ki a gyereket. Más a kulturális szűrő. Máshogy szocializálódtunk. Ennyi. Ahelyett, hogy fölvennénk sapkátsálatharisnyát, vinnyogunk, hogy hideg van. Mert hogy nézünk ki. De nem? A finnek fölveszik. És nem vinnyognak.

Ilyenekre gondolok, amikor azt mondom, kulturális szűrőkön át fogadjuk be a világ dolgait (kíváncsi vagyok, hányan szörnyülködnek azon, hogy kitettük aludni a pici babát mínusz kilenc fokban), és ezek szabják meg viselkedésünket. Itthon ritkák a téli kerti partik. És azokat is disznóvágásnak hívják. 🙂 Na, ugye, hogy lehet hidegben is kint tevékenykedni?

Nyilván egyik sem jobb vagy rosszabb, itt most nem erről van szó. Csupán a különbségekről. Ott úgy szokás, nálunk meg máshogy. Ott minden házban van szauna, nálunk meg nincs. (Mondjuk én örülnék, ha lenne.)

Szeretek megismerni más kultúrákat, más nézőpontokat, hiszen azok mind mind gazdagíthatják, formálhatják tudásomat, életemet. Például most is az a vastag, kötött zokni van a lábamon (a sima zoknim fölött), amit Finnországban kaptam a Joulupukkitól. Télen naci alatt stressznaci. És úgy szaunázom, ahogy tőlük tanultam: addig vagyok bent, amíg jól esik, és olyan vízzel tusolok, ami jól esik, és annyit pihizek kettő között, amennyi jól esik. Ahelyett, hogy bent szenvednék iksz percet, és jéghideg vizet folyatnék magamra, (mindezt fürdőruhában persze, grrr), mert azt “úgy kell”. Ugyan már. Szerintem, ha valaki, akkor a finnek értenek a szaunázáshoz, úgyhogy hittem nekik.

Választhatom én is a dünnyögést, hogy már megint esik az eső, vagy mittudomén, és rossz a kedvem, vagy választhatom azt, hogy az eső által felidézett kellemes emlékeimen mosolygok, amikor zarándokként, szakadó esőben, cuppogó bakancsban róttam a kilométereket Spanyolországban. Igen, én kifejezetten szeretem a csendes esőt. Ha szakad, az sem baj. Majd eláll. És megszáradok. A napsütést is szeretem. Úgyhogy nekem mindig jó idő van. Legfeljebb a tervezett tevékenységhez nem a legmegfelelőbb. Akkor meg rugalmasan átszervezhetjük a programot. Mint amikor ejtőernyőzni jártunk Pérre (Győr mellé), és a biztonságos ugráshoz túl erős szél “lefújta” az eredeti tervet. Fogtuk magunkat, átruccantunk Pannonhalmára, és megnéztük az apátságot – ahelyett, hogy nyavalyogtunk volna olyan miatt, amire igen kevés befolyásunk van. Minél több választási lehetőségünk van, annál jobb. Nem igaz?

Ha már az ejtőernyőzésnél tartunk: bizony olyan is volt, hogy fára érkeztem… A gödöllői reptéren, ami ráadásul igen keskeny. Kezdő voltam, és abban az időben még bekötött ugrással indult az ejtőernyőzéssel való ismerkedés (bekötöttnél a főernyő ugrás után automatikusan kinyílik), kupolaernyővel, ami kevésbé irányítható, mint a paplanernyő. Az ominózus esetnél már kézit ugrottam, ami azt jelenti, hogy én magam nyitom az ernyőt (akkor kb. fél perces szabadesés után, juhúúú). Igyekeztem megtalálni az ún. stabil testhelyzetet (mert az nem úgy megy ám, hogy kiugrasz, és egyből stabil vagy, mint a filmekben, hanem szépen rá kell érezni, és ez gyakorlást igényel. Homorítani, és karokat-lábakat lehetőleg szimmetrikusan tartani. Még akinek jó a testtudata, az is konstatálhatja, hogy 2500 méterről kiugorva, zuhanva kicsit más a sztori. Amikor azt hiszed, homorítasz, közben meg dehogy. 🙂 Szóval, miközben küzdöttem az elemekkel és a testemmel, és rendszerint összevissza pörögtem a levegőben, néha azért rápillantottam a magasságmérőre. Szerintem időben nyitottam, de mint kiderült, kicsit későn, ezért a tervezett landolási területről sikerült elcsúsznom. Ahogy – már nyitott ernyővel tehát – közeledtem a reptér széléhez, úgy tűnt, pont elmegyek a szélső fa fölött. Na, hát pont nem. Mázlim volt, mert valahogy úgy akadt föl az ernyő, hogy én egy vastag ágon tudtam állni, és a fa törzsébe kapaszkodni. Máig rejtély számomra, hogy úsztam meg egyetlen karcolás nélkül – még csak meg sem ütöttem magam. Persze a segítség jött, és a fiúk alulról navigáltak, milyen sorrendben szabaduljak meg az ejtőernyőtől. Egy kézzel természetesen, hiszen kapaszkodni is kellett szerintük. (Miközben fentről az ernyő stabilizált, a lábaimmal meg egy erős ágon álltam.) Érdekes mutatvány volt.

Először is a hasamon levő, 8 kilós mentőernyőtől kellett megszabadulnom, ami fent két karabinerrel, alul kétoldalt két fém csattal volt rögzítve, és nekem általában két kézzel sikerült csak kicsatolnom, tekintve, hogy az ernyő kora jóval meghaladta az enyémet, és ez a csatok működésén picit meglátszott. Vagy csak nem voltunk kompatibilisek, hiszen ezeket katonáknak tervezték, és nem 18 éves lányoknak… Most egy kézzel kellett kicsatolnom, mert mihelyst elengedtem a fa törzsét, a fiúk ordítoztak, hogy NEM ENGEDED EL A FÁT! Aztán jött a még nagyobb kihívás: a fenti karabinerekből kiakasztani. Namost. Adott egy nyolc kilós cucc a hasamon, amit nyilván csak úgy tudok a karabinerből kiszabadítani, ha kissé megemelem. Egy kézzel. Másikkal kapaszkodni. Nem is a súly, hanem inkább a méret. Hogy érthetőbb legyen a helyzet, íme egy kis illusztráció:

Kép

Amikor épp nem a levegőben vagy, és a hevederek bekapcsolva, addig olyan ügyesen lehet vele mozogni, mint a pingvin a szárazföldön.

Valahogy sikerült megoldani, úgyhogy következhetett a főernyőből való kiszabadulás. A mellcsat először, aztán a két combcsat (ha jól emlékszem, a combcsatok is karabinerek). Ez már nem volt olyan nehéz. Jöhetett a lemászás. A fa törzsén, mint egy medve. A fiúk meg alulról néztek. Ez akkor azért annyira nem zavart mondjuk, bár egy fenekén szakadt farmert hordtam ugrani, és még jó, hogy volt alatta valami más gatya. Mert fönt is hideg van ám, még nyáron is.

Szóval, kiderült, hogy túl későn nyitottam. Hát igen, az érkezésből arra lehetett következtetni, hogy valamit nagyon máshogy lett volna célszerű csinálnom. Nincs kudarc, csak visszajelzés. Ugyebár. Most már ezt is tudom, és figyelni fogok rá legközelebb. Most már szerencsére olyan ejtőernyős tanfolyamok vannak, amiknél megtanítanak a stabil testhelyzetre, és nem neked kell ráérezned egyedül, a levegőben. Gyorsabban lehet fejlődni. Minél több választási lehetőségünk van, annál jobb. Nem?

Kép

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s