Az összes pillangónak, aki akár egyetlen szárnycsapásával is erre az útra terelt. Az esőnek, a szivárványért. A szemembe fúvó szélnek, a “dackorszakaimért”. Csakazértis itt vagyok. Vagy inkább: végre.

Végre megérkeztem, és végre indulok.

Új úton járok…Sheryl Tollenaar blue morpho

Akku feltöltve. Ezt éreztem ma, egy csodás nap után, amikor a szokásos reggeli futás helyett az eddig mindenféle béna kifogásokkal üldözött esti futást élveztem.

Reggelente még sötét van,
Hősök alszanak a téren –
Történelmünk sztárjai
Nincsenek reflektorfényben.

Most forgalom, turisták, egymást fotózó pár: ezt ritkán hagyom felajánlás nélkül, és készítek egy közös képet róluk – Gábriellel a háttérben.
Máskor a csöndre vágyom, és minden baj, ami civilizáció. A forgalom, a szmog, a satöbbi. Eddig úgy tekintettem a Városligetre, én, a falusi kislány, mint a körülményekhez képest “egész tűrhető”, a reggeli rövidke (max. 10 km) futásokhoz “nincs ló” alapon még megfelelő kertre. Mert én természetes talajon szeretek futni – itt megoldható. Körbe-körbe nem szeretek futni, maximum keresztbe-kasul, úgyhogy a hosszabb távok kilőve, különben uncsi. És reggelente még a jégpálya is zárva.
Most tuc-tuc zene üvöltött. És ennek is örültem. A sebességmérőm cipőbe helyezendő részét a múltkor otthon felejtettem, de az tuti, hogy most kirobbanó formában voltam, és olyan tempót diktáltam, amitől máskor száz méter után minden bajom van.
Minden jó volt. Imádom a Vajdahunyad várát – na jó, ezt mondjuk mindig.

És egész egyszerűen csak szerettem volna a világot átölelni, és megköszönni, hogy élek. 🙂 Egy random fával meg is tettem. Nyilván random…
És köszöngettem.

{Egyszer a Németországban élő, félig magyar unokatesóm a – ha jól számolom kb. biológiailag negyed-magyar – leánykáival bement itthon egy boltba, és rájuk szólt: “Csajok, köszönjetek.” A kisebbik, olyan 5 éves lehetett akkor: “Köszi!” 🙂 }

Megköszönöm minden pillangónak, aki akár egyetlen szárnycsapásával is hajóm vitorláját ebbe az irányba segítette. A szembe szélnek, hogy vele dacolva erősödtem. Az esőnek a szivárványt, és a pocsolyákat, amibe olyan jó beletrappolni!

Szeretem a bőrömön érezni, hogy a természet része vagyok. Imádom beszívni az ázott föld illatát. Nyáron szakadó esőben hazabiciklizni a városból; esőkabátot, bakancsot is átáztató őszi esőben a ki tudja, milyen szállásra zarándokolni Szent Jakab útján…

Néha lefekszem a fűbe. Vagy, ha épp úgy van, akkor a jégre. A Balatonon. Idén kevés eséllyel.

Most beújítottam: mezítláb futottam…
Meglepően puha, simogató a nedves, hűvös talaj. Izgalmas, csiklandós.

Senkinek nem ajánlom.

De nekem bejött. 🙂

Advertisements

Pillangóhatás” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nyekk. Mezitláb? Levetted, vagy aszfalton odáig szintén?

    Van egy barátom (csak már eseményhorizonton kívül), aki azt mondta, hogy azt szereti, amikor esik a hegyen (mármint az eső), mert akkor érzi, hogy él. Na, volt egy pár csúnya együtt élésünk…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s