Palacsintát sütés közben feldobva megfordítani nem nagy kunszt. Nekem. Mert megy. Három labdával zsonglőrködni? Még kettővel se. Egyelőre. Akár meg is tanulhatnám.

Kép

Az adottságaim megvannak: mindkét karom öt-öt ujjban végződik, mindegyik mozgásképes, látásom ha nem is tökéletes, de azért működik. Magyarul: képes vagyok hét labdával, vagy lángoló végű buzogánnyal mindenféle érdekes mutatványra. Az, hogy még nem is próbáltam, és nem gyakoroltam, az más tészta. Attól még elvileg képes vagyok rá. Ha akarom, megtanulom.
Tegnap este az argentin barátomnál sütöttem palacsintát, amit dulce de leché-vel töltve ettünk (karamellkrém… ellenállhatatlan). Természetesen mate is fogyott, közben jót beszélgettünk – spanyolul. Az ő hobbija a zsonglőrködés: három labdával akár alvás közben is bármeddig, néggyel is egész sokáig, öttel már azért oda kell figyelnie.

Láttam már máskor is – először a Margitszigeten, nyáron. Vannak különböző színben világító, ráadásul távirányítós labdái. Azt marhára élveztem, amikor ő dobálta, én meg a távirányítóval váltogattam a labdák színeit, és a végén az egyik kék lett, a másik zöld, a harmadik piros, a negyedik meg villogott. A villogós az már igencsak igénybe veszi az ember figyelmét.

Most a buzogányok is előkerültek. Még én is belátom, hogy ez nehezebb, elvégre a labdát bárhogy megfoghatod, a buzogánynak azonban csak az egyik vége kompatibilis. Itt még jobban észnél kell lenni. Vagy inkább ész nélkül csinálni: lazán, érzésből 😉 Lazán, érzésből. Nyilván a sok gyakorlásból eredő ráérzésből. Mint a bringázást, hogy egy nagy klasszikust említsek. Azt a többségünk tud, pedig azért annyira nem egyértelmű, hogy két keréken egyensúlyozva tudunk haladni. És mivel ezt látjuk magunk körül, ezért könnyebben elhisszük, hogy mi is képesek vagyunk rá. Ha azt látnánk, hogy egykerekűvel közlekednek legalább annyian, mint ma kétkerekűvel, akkor magunkról is könnyebben elhinnénk, hogy képesek vagyunk rá, és meg is tanulnánk. Van róla fogalmam, láttam, KÉPem van róla, és el tudom hinni, hogy KÉPes vagyok rá.

Belső, mentális képeim tartalma, minősége és mennyisége határozza meg, mit gondolok, hiszek, tudok magamról. Mire vagyok képes, mire nem: amivel kapcsolatban sok precedens áll rendelkezésemre, arra vagyok KÉPes. Például palacsintadobálásra (és elkapásra 🙂 ) Amire még nem vagyok képes, az a zsonglőrködés. Mert magamról még nincsenek ilyen képeim a fejemben. Az első lépés, hogy másról vannak… A következő, hogy elkezdem dobálni a labdákat. És gyakorlom, gyakorlom, gyakorlom. Gyakorlat teszi a mestert és ismétlés a tudás anyja. Régi bölcsességek.

“Nem hülye ember ez a te bakterod, Bendegúz.”

Tehát: mindenki képes mindenre – csak megfelelő mennyiségű kép álljon rendelkezésre. A vizualizáció is ezt segíti. Kutatások alátámasztják: a valós élmények ugyanazokat az idegpályákat aktiválják, mint az elképzelt élmények. Ez az infó jól jöhet akkor, amikor pozitív irányba szeretnénk elmozdítani viselkedésünket, eredményeinket, horribile dictu tulajdonságainkat :). Sőt, az még jobb, hogy erre már kész, bizonyítottan működő módszerek állnak rendelkezésünkre. Próbáltam. Működik…

Nyilván a természetes adottságok befolyásolnak, tehát matekzseni nem hiszem, hogy lennék.  A belső iránytű jól működik, érdemes figyelni: mi az, ami mágnesként VONZ? Ott könnyebb az út. De attól még az első lépés után a többit is meg KELL tenni. Vagy legalábbis érdemes, ha célba akarunk érni. Elvégre nem az út megy alattunk. Föl! Dindulás!

Kép

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s