A Konyha Tündére válaszol

Nemrég beszámoltam arról, milyen csodálatos vacsorát rittyentett nekünk egy elhivatott szakács barátnőm. Akkor a felhasználói oldalról olvashattad az élményeket. Most a rendezői változat következik…

Furcsa életérzés – a komfortzónán kívül

 Furcsa életérzés… amikor is az ember nem bízik önmagában, a képességeiben, viszont fejlődni, tanulni, kalandozni és bizonyítani szeretne!

Ellentmondásos egy helyzet, nem mondom… 🙂

Mesterem, tanárom és úgy érzem, barátnőm, nemcsak az angol nyelvet oktatja nekem, hanem az életre is tanít. Tőle kaptam ezt a gondolatot, hogy: ‘Az élet a komfortzónán kívül kezdődik’ – és milyen igaz!

Éppen angoloztunk, megint elkapott az érzés. Rám nézett és azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem a családjának főzni ? Hm… megtisztelő, de mégis, ÉN? Túl nagy falat… hezitálok!

Bízik bennem… próbáljuk meg, csapjunk a lovak közé! 🙂 Mi baj lehet? Foglalkozom vele minden nap,  a szakmám, a hivatásom, a hobbim és az életem része. Szakács vagyok és akarom.

Születésnap, névnap, együtt a család, közös főzés, kulináris élmény, kikapcsolódás, ismerkedés, önbizalom építés. Bevállalom. 🙂

Gondolkozzunk, mit is készíthetnénk… Adni szeretnék (élményt) és kapni (visszajelzést: kritikát pozitív/ negatív, mosolyt, meglepődést…).

Leves  (legyen valami szezonális, mondjuk zöldség: csicsóka, ez lesz az) csicsóka krémleves. Tejben főzöm meg, nemcsak amiatt, hogy emelje a zöldség természetes cukortartalmát, hanem azért is, mert textúrát (selymes állagot) ad neki. Végeredmény: mint egy jól elkészített csokoládénál, nem tapad a szájpadlásra, csak kényeztet a krémessége, míg el nem fogy. 2 deciliter levesnél, ami mondjuk kb. 10-15 evőkanál, tehát ennyiszer nyúlok vissza a csicsókáért. Pár perc kikapcsolódás, ilyenkor nem gondolkodom. Na, de visszakanyarodom, szóval az első fogás csicsóka krémleves lett füstölt lazaccal. Ellentétek (ahogy mondani is szokták, vonzzák egymást): az édes és a füstölt íz párosítása. Remek páros.

Sikerült, adtam: egy szokatlan párosítást, és kaptam: meglepődést és mosolygó arcokat. Lenyugodtam. Minden menni fog. 🙂

A főfogásnál szerettem volna olyan húsrészekkel előrukkolni, amik nem mindennapiak. Nem azért mert megfizethetetlenek, hanem azért, mert felhasználásuk ismeretlen még, talán macerásnak tartjuk elkészíteni vagy lealacsonyítjuk, mert nem az állat ’értékes részeiről’ van szó. Ízlés dolga, hogy kinek mi ‘jó’ a húsban. Vegyünk egy húst, mondjuk egy szelet hátszínt –  hirtelen sütve milyen jó is. 🙂 Analizáljunk egy kicsit: egy darab izom (így nem sok élményt nyújt). Viszont ha szépen márványos, átszövi a zsír, akkor élvezeti értéke máris emelkedik, mivel íz a zsírban van, nem az izomban (ha jól tartjuk az állatot, a zsírja meghálálja). Itt jön képbe a választott húsrész/ek: marhapofa, lábszár. Izom (hús) és kötőszövet (ín), mindkettőben jelen van, egy textúra, ami a zselé (zselatin: egy áttetsző, színtelen, majdnem íztelen, szilárd anyag, mely az állatok kötőszövetéből kivont kollagén) és a kocsonya közti állapot, leírhatatlan.

Kép

A húsrészeket jó pár órán keresztül konfitáltam (saját zsírjában való, lassú, alacsony hőmérsékleten 70-75 fokon történő hőkezelés – abálás). A kifejezés francia eredetű: ’confire’ tartósítás jelent. Végeredmény: igazán omlós (mondhatni szétolvad a szájban) és ízes hús.

Az így elkészített húsrészekhez, folytatásként kétféle eljárást választottam: a marhapofát rántottam, mégpedig panko morzsában (japán zsemlemorzsa – szilánkszerű, száraz pelyhekből áll) omlós belső, légiesen ropogós külső.

A lábszárdarabokat szemet gyönyörködtető fényes glazúrral vont be. A folyamatot glasszírozásnak nevezik, vagyis mikor a ’jus’-t (pecsenyelét) a hús sütésekor kifolyó és karamellizálódó húsnedvekből, fehérjékből nyerjük, sziruposra visszaforraljuk, így egy nagyon koncentrált ízű mártást kapunk, vagyis visszaadjuk a húsnak, amit sütés-puhítás közben elveszített.

Kissé elmerültem a tudományos részben, de biztos akadt 1-2 ismeretlen szó, amiket így tisztázva nyugodt szívvel – immár nem ismeretlen kifejezéseket használva – elmesélem, mit varázsoltunk…

Marhapofa panko morzsában, mellé ’mártogatósként’ crème fraîche (tejföl és a tejszín – édeskés és a savanykás íz közti állapot) friss snidlinggel, és marhalábszár glasszírozva. Köretnek a bulgurt választottam (búzatöret, a közel-keleti és a török konyha alapanyaga), elég semleges ízű, szóval ránk és a fantáziánkra van bízva, hogy hogyan ízesítjük. Én mogyoróolajjal, pirított mogyoróval, gránátalmával, friss korianderrel, újhagymával és lime-mal gazdagítottam. Összességében próbáltam arra törekedni, hogy jelen legyen a sav (gránátalma: elegáns, édeskés savasság), a ’dió íz’ (pirított mogyoró/-olaj) és a frissesség (koriander, újhagyma) egységes harmóniája.

Terméseztesen a desszert sem maradhatott el…

Bevallom, az esetek 80%-ban jobban szeretem fogyasztani, mint készíteni, viszont mikor a figyelmembe kerül 1-2 alapanyag, amiket érdemes lenne párosítani és kivitelezni, akkor elkap az érzés, és igen, meg szeretném alkotni. 🙂

Hadd említsem meg a Chefemet, aki nem recepteket tanított nekem, hanem párosításokat (mit mivel, hogyan, mire figyeljek, törekedjek a harmóniára). Mellette tanultam meg elengedni a fantáziámat, nincs határ… Ő adta az alapötletet, én meg kiviteleztem: lime, mák, kókusz, passiógyümölcs – friss, savasság, egzotikus, édes, fűszeres, krémes, ropogós. Ez mind bele egy pohárkrémbe!

Kedves angoltanáromnak végezetül 🙂 :  mákos lime-os keksz, kókusztejes ’custard – cukrászkrém’  ’layer(-özve )’ és az egészet megkoronázva passiógyümölcsel.

Köszönöm szépen ezt az élményt!

Csáreczki Anikó

Reklámok

Cenzúra

Mindenki cenzúrázik. Mégpedig azt, hogy az őt körülvevő világ csilliárdnyi információjából mire figyel. Ennek a tevékenységnek csak egy része tudatos. A többit a tudattalan végzi: az aktuális beállítások alapján.

Mindannyian valamilyen szűrőn, szemüvegen keresztül tekintünk a világra. Ezeket családunk, neveltetésünk, oktatásunk, barátaink, ismerőseink, tapasztalataink, stb. alakítják. Működésük automatikus, nem is gondolkodunk rajta. Választásainkat, viselkedésünket, döntéseinket észrevétlenül befolyásolják. Természetesnek vesszük, hogy így vagy úgy érint-e minket egy adott dolog, vagy így vagy úgy cselekszünk-e adott szituációban.
Például, a magyarok egy része ugyanúgy viszonyul az időjáráshoz, mint az alábbi népdal:

Télen nagyon hideg van
Nyáron nagyon meleg van
Soha sincs jó idő
Mindig esik az eső.

A finneket a tél nemhogy nem zavarja, hanem szeretik, és ha egy kis kinti sütögetéshez támad kedvük, nem zavartatják magukat azon, hogy március van, mindent hó borít, mínuszok röpködnek. Szépen felveszik a meleg ruháikat, és élvezik a természet aktuális állapotát. Amikor kint éltem (télen, 5 hónapot), akkor én is meg tudtam mondani +/- 2 fok eltéréssel, hogy hány fok van. Ennek például azért volt jelentősége, mert ugye amikor nulla fok körüli a hőmérséklet, mondjuk plusz és mínusz három között, akkor jobban csúszik az út (az autók is ebben a tartományban jeleznek ugyebár). Nekem nem a vezetéshez volt rá szükségem. Vagyis nem autóvezetéshez. Hanem mert potkurival (=fakutya) közlekedtünk a gyerekekkel, például a boltba. A két nagyobb jött az egyikkel, a hatéves volt a sofőr, a négyéves az utas. Én meg a picit vittem (másfél éves), egy sálat használva a pocakjánál biztonsági övként 🙂

Kép

Ha túl hideg van, akkor ugye nem csúszik olyan jól, hanem a fagy miatt inkább tapad, és nem olyan könnyű vele siklani – tehát érdemes inkább gyalog menni a boltba. (Minek görcsöljenek azon, hogy hómentessé tegyék a járdát, leszórják meg ilyenek, amikor úgyis akármikor ráeshet az újabb adag. Inkább kihasználják, és megfelelő eszközöket használnak a közlekedéshez. Öreg néniknek sokkal jobb, mint a combnyaktöréstől való rettegés: az ülésre tudják tenni a cekkert, és még kapaszkodni/támaszkodni is lehet. Ráadásul mozognak is.) És mivel a gyerekek minden nap kimentek játszani, nem volt mindegy, hogy mennyi mindent adunk rájuk, ha mondjuk mínusz tíz vagy mínusz húsz van. Amíg a legkisebb délután is aludt, addig ezt az időszakot lehetőleg ő is a szabadban töltötte. (Szülei utasítására – mielőtt még valaki azt gondolja, hogy gyerekeket kínoztam Finnországban…) Process: első lépésként Michelin babát csináltam belőle, azaz jól beöltöztettem, majd betettem a babakocsiba, jól betakargattam, és egy függönyfélét is feltettünk a kis vadállatkák ellen. Igen, ezt télen. (Nyáron nyilván nem csináltunk belőle Michelin babát.) És télen csak akkor nem, amikor hidegebb volt, mint mínusz tíz. Itthon meg? Hú, hideg van (+2 fok), nem engedjük/visszük ki a gyereket. Más a kulturális szűrő. Máshogy szocializálódtunk. Ennyi. Ahelyett, hogy fölvennénk sapkátsálatharisnyát, vinnyogunk, hogy hideg van. Mert hogy nézünk ki. De nem? A finnek fölveszik. És nem vinnyognak.

Ilyenekre gondolok, amikor azt mondom, kulturális szűrőkön át fogadjuk be a világ dolgait (kíváncsi vagyok, hányan szörnyülködnek azon, hogy kitettük aludni a pici babát mínusz kilenc fokban), és ezek szabják meg viselkedésünket. Itthon ritkák a téli kerti partik. És azokat is disznóvágásnak hívják. 🙂 Na, ugye, hogy lehet hidegben is kint tevékenykedni?

Nyilván egyik sem jobb vagy rosszabb, itt most nem erről van szó. Csupán a különbségekről. Ott úgy szokás, nálunk meg máshogy. Ott minden házban van szauna, nálunk meg nincs. (Mondjuk én örülnék, ha lenne.)

Szeretek megismerni más kultúrákat, más nézőpontokat, hiszen azok mind mind gazdagíthatják, formálhatják tudásomat, életemet. Például most is az a vastag, kötött zokni van a lábamon (a sima zoknim fölött), amit Finnországban kaptam a Joulupukkitól. Télen naci alatt stressznaci. És úgy szaunázom, ahogy tőlük tanultam: addig vagyok bent, amíg jól esik, és olyan vízzel tusolok, ami jól esik, és annyit pihizek kettő között, amennyi jól esik. Ahelyett, hogy bent szenvednék iksz percet, és jéghideg vizet folyatnék magamra, (mindezt fürdőruhában persze, grrr), mert azt “úgy kell”. Ugyan már. Szerintem, ha valaki, akkor a finnek értenek a szaunázáshoz, úgyhogy hittem nekik.

Választhatom én is a dünnyögést, hogy már megint esik az eső, vagy mittudomén, és rossz a kedvem, vagy választhatom azt, hogy az eső által felidézett kellemes emlékeimen mosolygok, amikor zarándokként, szakadó esőben, cuppogó bakancsban róttam a kilométereket Spanyolországban. Igen, én kifejezetten szeretem a csendes esőt. Ha szakad, az sem baj. Majd eláll. És megszáradok. A napsütést is szeretem. Úgyhogy nekem mindig jó idő van. Legfeljebb a tervezett tevékenységhez nem a legmegfelelőbb. Akkor meg rugalmasan átszervezhetjük a programot. Mint amikor ejtőernyőzni jártunk Pérre (Győr mellé), és a biztonságos ugráshoz túl erős szél “lefújta” az eredeti tervet. Fogtuk magunkat, átruccantunk Pannonhalmára, és megnéztük az apátságot – ahelyett, hogy nyavalyogtunk volna olyan miatt, amire igen kevés befolyásunk van. Minél több választási lehetőségünk van, annál jobb. Nem igaz?

Ha már az ejtőernyőzésnél tartunk: bizony olyan is volt, hogy fára érkeztem… A gödöllői reptéren, ami ráadásul igen keskeny. Kezdő voltam, és abban az időben még bekötött ugrással indult az ejtőernyőzéssel való ismerkedés (bekötöttnél a főernyő ugrás után automatikusan kinyílik), kupolaernyővel, ami kevésbé irányítható, mint a paplanernyő. Az ominózus esetnél már kézit ugrottam, ami azt jelenti, hogy én magam nyitom az ernyőt (akkor kb. fél perces szabadesés után, juhúúú). Igyekeztem megtalálni az ún. stabil testhelyzetet (mert az nem úgy megy ám, hogy kiugrasz, és egyből stabil vagy, mint a filmekben, hanem szépen rá kell érezni, és ez gyakorlást igényel. Homorítani, és karokat-lábakat lehetőleg szimmetrikusan tartani. Még akinek jó a testtudata, az is konstatálhatja, hogy 2500 méterről kiugorva, zuhanva kicsit más a sztori. Amikor azt hiszed, homorítasz, közben meg dehogy. 🙂 Szóval, miközben küzdöttem az elemekkel és a testemmel, és rendszerint összevissza pörögtem a levegőben, néha azért rápillantottam a magasságmérőre. Szerintem időben nyitottam, de mint kiderült, kicsit későn, ezért a tervezett landolási területről sikerült elcsúsznom. Ahogy – már nyitott ernyővel tehát – közeledtem a reptér széléhez, úgy tűnt, pont elmegyek a szélső fa fölött. Na, hát pont nem. Mázlim volt, mert valahogy úgy akadt föl az ernyő, hogy én egy vastag ágon tudtam állni, és a fa törzsébe kapaszkodni. Máig rejtély számomra, hogy úsztam meg egyetlen karcolás nélkül – még csak meg sem ütöttem magam. Persze a segítség jött, és a fiúk alulról navigáltak, milyen sorrendben szabaduljak meg az ejtőernyőtől. Egy kézzel természetesen, hiszen kapaszkodni is kellett szerintük. (Miközben fentről az ernyő stabilizált, a lábaimmal meg egy erős ágon álltam.) Érdekes mutatvány volt.

Először is a hasamon levő, 8 kilós mentőernyőtől kellett megszabadulnom, ami fent két karabinerrel, alul kétoldalt két fém csattal volt rögzítve, és nekem általában két kézzel sikerült csak kicsatolnom, tekintve, hogy az ernyő kora jóval meghaladta az enyémet, és ez a csatok működésén picit meglátszott. Vagy csak nem voltunk kompatibilisek, hiszen ezeket katonáknak tervezték, és nem 18 éves lányoknak… Most egy kézzel kellett kicsatolnom, mert mihelyst elengedtem a fa törzsét, a fiúk ordítoztak, hogy NEM ENGEDED EL A FÁT! Aztán jött a még nagyobb kihívás: a fenti karabinerekből kiakasztani. Namost. Adott egy nyolc kilós cucc a hasamon, amit nyilván csak úgy tudok a karabinerből kiszabadítani, ha kissé megemelem. Egy kézzel. Másikkal kapaszkodni. Nem is a súly, hanem inkább a méret. Hogy érthetőbb legyen a helyzet, íme egy kis illusztráció:

Kép

Amikor épp nem a levegőben vagy, és a hevederek bekapcsolva, addig olyan ügyesen lehet vele mozogni, mint a pingvin a szárazföldön.

Valahogy sikerült megoldani, úgyhogy következhetett a főernyőből való kiszabadulás. A mellcsat először, aztán a két combcsat (ha jól emlékszem, a combcsatok is karabinerek). Ez már nem volt olyan nehéz. Jöhetett a lemászás. A fa törzsén, mint egy medve. A fiúk meg alulról néztek. Ez akkor azért annyira nem zavart mondjuk, bár egy fenekén szakadt farmert hordtam ugrani, és még jó, hogy volt alatta valami más gatya. Mert fönt is hideg van ám, még nyáron is.

Szóval, kiderült, hogy túl későn nyitottam. Hát igen, az érkezésből arra lehetett következtetni, hogy valamit nagyon máshogy lett volna célszerű csinálnom. Nincs kudarc, csak visszajelzés. Ugyebár. Most már ezt is tudom, és figyelni fogok rá legközelebb. Most már szerencsére olyan ejtőernyős tanfolyamok vannak, amiknél megtanítanak a stabil testhelyzetre, és nem neked kell ráérezned egyedül, a levegőben. Gyorsabban lehet fejlődni. Minél több választási lehetőségünk van, annál jobb. Nem?

Kép

Az elveszett boldogság nyomában

Üdítő nézőpontokkal gazdagított Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában című könyve. A szerző a jekána indiánokkal élt a dél-amerikai dzsungelben, tapasztalatait ebben a műben összegzi.

Érdekes módon a jekána babák szinte nem is sírnak. Mi a titkuk?

Kép

Amiben alapvetően különbözik a jekánák közössége a mi “civilizált” világunktól, az a természettel való összhang. Ez eddig egy dzsungelben élő törzs esetében nem is nagyon meglepő, ugyebár. Ám a jekánák nemcsak az őket körülvevő természettel élnek harmóniában, hanem a saját, emberi természetüket is mélységesen tisztelik. Ez hatja át egész kultúrájukat, emberi kapcsolataikat. A csecsemők ugyanúgy teljes jogú tagjai, részei a közösségnek, mint a nagyobb gyerekek vagy a felnőttek. Nem „nevelik”, még csak nem is „terelgetik” a piciket a szerintük megfelelő irányba. Abból indulnak ki, hogy porontyaiknak egyrészt nincsenek öngyilkos hajlamaik (és láss csodát, ezek a babák az éles késekkel játszva sem magukban, sem másban nem tesznek kárt), másrészt feltételezik, hogy társas lényként fognak viselkedni – azaz kiveszik a részüket előbb-utóbb a „munkából”. (A munkára egyébként a jekánáknak nincs külön szavuk: minden tevékenységet nevén neveznek, de egy ilyen átfogó jelentésű szó, mint a munka, hiányzik a nyelvükből. )

Nem utasítják őket, nem szólnak rájuk, nem hoznak helyettük döntéseket: hagyják, hogy saját motivációjuk vezesse őket a nekik megfelelő módon és tempóban. Az anya mindig a gyermek rendelkezésére áll: a csöppség bármikor odamehet hozzá, tudja, hogy ha akarja, az anyja felveszi, akkor ehet, amikor éhes, és ha akar, kedvére kúszhat-mászhat, felfedezheti a világot. Mivel a babákat mindig magukkal viszik az anyák, sokkal többet tapasztalnak, sokkal többet látnak a világból és az emberi viselkedésből, mint a rácsos ágyba tett kortársaik. Éppen ezért – példából tanulva – stabilabb képet alakítanak ki a közösség működéséről, és benne saját szerepükről, helyükről.

Bizalom és harmónia jellemzi a jekána közösséget. Bizalom egymásban, bizalom saját magukban. Az anyák gyermekeikkel együtt vesznek részt a közösség életében: nem kárhoztatja őket sem a társadalom, sem saját maguk arra, hogy csak a babával foglalkozzanak, és megszakítsák addigi tevékenységüket, és a “felnőttes” dolgokból kimaradjanak.

Az emberiség évmilliókon át hasonló módon bánt a kölykeivel. Napjaink „civilizált” nevelése, a gyerekekkel vívott kimerítő csaták, hatalmi harcok minden résztvevő számára rombolóan hatnak. Eddig nem értettem, mi az a… hogy is fogalmazzak… dolog, ami miatt olyan elrettentőnek tűnt számomra saját anyaságom gondolata. E könyv olvasatán kezd derengeni…

Ahogy a szerző találóan írja:

„A természetes logika nem engedi meg, hogy egy olyan faj evolúciójában higgyünk, amelyiknek az a jellegzetessége, hogy kiskorú egyedei milliószám mennek szüleik agyára.”

Van más út. 🙂 És remény.

Kép

Konyhatündérke

Mint a mesében: terülj-terülj asztalkám. Aztán mint egy másik mesében: a házimunkát is elvégzi a titkos, jó fej lényecske.
Jól jönne néha otthon is egy ilyen, ugye?

Hozzánk jött egy ilyen tündér vasárnap. És a tündér olyan ételeket varázsolt az asztalunkra, amilyeneket még életünkben nem ettünk. Vagy, amikről azt gondoltuk, hogy nem szeretjük, és kiderült, hogy de. Igenis van olyan elkészítési mód, ahogy még Apunak is ízlik a csicsóka… 🙂

Marhapofa, bulgur, friss koriander, passiógyümölcs, vanília, kókusztej…

Kép

Hol is kezdjem?

Na jó, egyszerűen: a menü (gyengébb idegzetűek és éhesek majd inkább máskor olvassák el ezt a bejegyzést…)

Nem, nem lehet egyszerűen leírni, mert nem az volt.

Először is az egész egy csicsókakrémlevessel indult, amit a beleszaggatott füstölt lazacdarabkák egyszerűen megbolondítottak. Az orrom után az ízlelőbimbóim se tudták hirtelen, hova legyenek örömükben. A csicsóka tejben főtt (!), ami tovább fokozta a zöldség édességét. Érdekes növény ez a csicsóka, sokáig száműzték a konyhákból, és maximum a disznókat etették vele, vagy dohogtak, akiknek a kertjében kiirthatatlanul szaporodott. Pedig értő kezek csodákat tudnak vele művelni. Például csicsókakrémlevest, füstölt lazaccal…füstölt lazac

A főétel… hú, tobzódtunk. Háromféle husi: háromféle marha. Ha jól emlékszem, mindegyik konfitálva volt – ettől vált olyan hihetetlenül omlóssá és ellenállhatatlanná. A marhapofát panko morzsában paníroztam (én!!! besegíthettem!!! meg is lepődtem és meg is illetődtem rögtön, és igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt…), majd mesterem 😉 szőlőmagolajban kisütötte. Közben készült a “jus”-ben vagy val-vel (?) (~pecsenyelé) glaszírozott másmilyen része egy másmilyen marhának. (Azt hiszem ez volt a dió melletti rész, de több hülyeséget inkább nem akarok írni, inkább megkérdezem :)) Erről a “jus”-ről azt érdemes tudni, hogy leírhatatlanul intenzív, koncentrált ízű. Ebben még a már konfitált husit agyusztáltuk (igen, forgatgathattam én is!!!). Eredmény: ízlelőbimbók üdvrivalgása onnantól, hogy az első falat a számba került. És még egy harmadik típusú husi az ausztrál sztárvendégtől: Stefánia (nem a vagdalt). Ez már “csak úgy, szimplán” sütve (természetesen konfizás után – evidencia, bocsi). Közepén az ínnal. Amiről szintén megtudtam, hogy az milyen finom. A rántott marhapofához még egy kis snidlinges (és még másmilyenes is?) crème fraîche mártogató került az asztalra.

És a köret! Bulgur (búzatöret) – pirított törökmogyoróval, gránátalmával és friss korianderrel, újhagymával, mogyoróolajjal. Már sokadszorra akarom leírni, hogy OMG, de azt is írhatnám, hogy OM*G. (Oh My God: Úristen!) Na, végre leírtam. Legszívesebben minden mondat előtt leírtam volna, amikor még csak rágondoltam az ételre… OMG. Ami jó, az jó!
Kép
Új dimenziók nyíltak számomra a konyhában. Végre nemhogy szemtanúként, hanem aktív résztvevőként is részese lehettem a konyhaművészet oltárán bemutatott áldozati eledel elkészítésének. (Ez ám csak a kiváltságosoknak jár, akárki nem teheti be a kezét a konyhába :)) Szerintem Dionüszosz is megnyalta mind a tíz ujját, háromszor is.

Ugyanis természetesen desszert is készült. De még milyen! Szemnek szájnak ingere: mákos keksz alapokon nyugvó, kókusztejjel, vaníliával készült sárgakrém (custard), és mint a mindig meglepetést okozó szerető: amikor már azt hitted, hogy a tetőfokára hágott az élvezet, akkor kiderül, bizony még mindig lehet fokozni, sőt, most jön a java: na, ekkor jött a passiógyümölcs és néhány csepp lime azzal a buja, trópusi, frissítő savanykássággal. Egészen megbolondította ezt a kis desszertet. És az egész kezdődött elölről: újabb réteg mákos keksz, kókusztejes sárgakrém, passiógyümölcs és pár csepp lime. (Pavlov kutyája elbújhatna most mögöttem…)

Szerencsére az unokahúgaimnak nem jött be a desszert, úgyhogy nekünk több jutott. 🙂lime Az ötéves Katica konkrétan ezekkel a szavakkal illette, amikor meglátta a passiógyümölcs zöld magjait a pohárkrém tetején: “Békanyálat nem kérek.” 🙂 🙂 🙂 Nem baj, mi kértünk 🙂

Ez történt vasárnap, a családi vacsoránál. Szüli- és névnapi meglepetésként, ajándékként. Profi a konyhánkban. Otthon. A gyerekek játszhattak, mi meg beszélgethettünk. Remek étel, jó társaság. És még csak ki sem tettük a lábunkat otthonról… Élni tudni kell…

A konyhatündért ismerve, legközelebb tovább fokozzuk. Vesszenek a nyulak! Megvadulnak…

Terms and Conditions

Általában (=mindig) úgy ébredek, hogy emlékszem az álmaimra. Elsőre többnyire nyomasztónak tűnnek (=az esetek 99 százalékában). Megfejtésük érdekében elhatároztam, hogy elkezdem tanulmányozni saját tudattalanom üzeneteit, és leírom őket. Végre belevittem a rendszerességet is.

Pár hete a reggeli fogmosás utáni első dolgom a még fejemben lévő álmom leírása. Ma átütő erejű volt az üzenet tisztasága. Egyelőre azért még ez sem úgy, hogy ébredés után hirtelen megvilágosodtam volna a tartalmat illetően. A tudattalan képi világa udvaroltat magának ahhoz, hogy kibontsa szirmát és megmutassa titkát. Nem elég gondolkodni, de írni, írni kell. Írás közben értettem meg, hogy mit üzen a rádió. (Kerényi Mária, ésdoktor Szegő Tamás). Olyan, mint egy Ji-King jósjel, változó vonásokkal, alap- és irányjellel..: benne a múlt, a jelen és a belőlük következő lehetséges jövőbeli irányok.

Dióhéjban: ott találtam magam Kínában, kb. százvalamennyi helyi pénzzel a zsebemben (aminek a nevét sem tudtam, nemhogy az értékét, de valami azt súgta, hogy nem túl sok), se útlevél, se telefon, csak a ruha, ami rajtam volt, és egy mappa a kezemben… Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, milyen városban, milyen messze a reptér, csak valami miatt haza “kellett” volna mennem (jött valami vendégem vagy mi).

Aztán szembejött néhány dolog, amiket ezzel az álommal a szememben, fejemben, lelkemben még jobban észrevettem.

Először is, kevés hírlevél jár nekem, és azok közül kettő napi/heti rendszerességű van, amikkel kapcsolatban úgy döntök, figyelmet szentelek, és olvasok az író gondolataiban. Néha csak bele-bele, és átfutom, néha végig, sőt, olykor többször. Az egyik ilyen a Mai Ige napi hírlevele. Reggel jön, és vannak időszakok, amikor betalál. Mint például a mai. No comment, inkább bemásolom…

Amikor Isten tüzet gyújt alád
„…nagy üldözés kezdődött… és… mind szétszóródtak…” (Apostolok cselekedetei 8:1)

Jézus szándéka nem az volt, hogy a tanítványok kényelmesen berendezkedjenek Jeruzsálemben, és ottmaradjanak. Azt mondta nekik, hogy „hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve” (Lukács 24:47). Csak addig kellett volna Jeruzsálemben maradniuk, amíg megtelnek erővel, aztán vinniük kellett volna az evangéliumot szerte a világba. De ők „…visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, és áldották Istent” (Lukács 24:52-53). Az rendben van, hogy Istentől iránymutatást és erőt várunk, de nem lehet csupán valamelyik régebbi élményt ismételgetni újra és újra. Jézus azt mondta: „… erőt kaptok… és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1:8). Hogyan érte el Isten, hogy elhagyják komfortzónájukat? Tüzet gyújtott alájuk! „…nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és… szétszóródtak Júdea és Samária területén… Akik pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét” (ApCsel 8:1,4).
Mindannyian hisszük, hogy az evangéliumot minden népnek hirdetni kell, de kevesen vannak, akik elhagyják az otthonukat, és elviszik az evangéliumot a népeknek. Hajlandóak vagyunk imádkozni érte, még pénzt is adni érte, amíg mi itthon maradhatunk. De ha Isten küldetést bízott rád, akkor mindent meg fog tenni azért, hogy indulásra bírjon. Nem fogja hagyni, hogy elmulaszd rendeltetésed, inkább engedi, hogy a bajok kiszakítsanak környezetedből. Nem teheted meg, hogy kimerevíted a múltad, és folyton újraéled. Isten áldásait sem tarthatod meg csupán magadnak. Ha Isten tüzet gyújt alád, azzal azt mondja: „Ideje indulnod!”

És aztán egy kép. A facebookon van minden, egyik tartós kedvencem az I am trail runner. Ma mit osztott meg?

Kép

Fordítás (tökéletesítve KG által, köszi!)

Nem fedezhetsz fel új földeket anélkül, hogy elfogadnád azt, hogy hosszú ideig nem látod a partot.

Ultreia!

Indulj el egy úton, én is egy másikon…

Játék a szavakkal

Az a szép, az a szép
Akinek a szeme kék
Akinek a szeme fekete.
Lám az enyém lám az enyém
Sötétkék
Mégse’ vagyok a babámnak
Elég szép…

A minap az NLP Café (mi az NLP??? Katt ide, és megtudod 🙂 ) nevű helyen voltam, ahol a nyelvtanulás ősi, jól bevált metódusát helyeztük figyelmünk középpontjába. Beszélgettünk, megosztottuk egymással tapasztalatainkat, néhányan “aha”-élményekkel csodálkoztunk azon, milyen ügyesen is oldottunk meg eddig is a nyelvtanulást. Jó ezt tudatosítani, és alkalomadtán elővenni. Még jobb újabb technikákkal gazdagodva vágni fejszénket egy új nyelv elsajátításába – vagy az éppen folyamatban levő esetében venni elő ezt a tudást.

Kép
Például, ha első, vagy második, netán többedik módon sem tudom elmondani, az adott nyelven, amit kívánok – na ilyen esetben mi van? Lefagyok? Kellemetlenül élem meg a szitut? És elmegy a kedvem a további nyelvi élményektől is?
Esetleg nekiveselkedem, és egy ikszedik módon, még ha nem is tökéletesen, valahogy csak elmondom, mit óhajtok. És, főleg, az illető, akivel beszélgetek, és megosztom gondolataimat, felfogja, és mehet tovább a csevej. Hogy aztán előbb-utóbb azon kapjam magam, hogy szinte folyékonyan adom elő magam ezen az új nyelven.

Talán feltűnt, hogy a stílusom most nem a megszokott.
Fel is fedem az okát: ebben a klubban (az év második hónapjában, Valentin-nap előtti estén, tehát a hét negyedik napján) csináltunk egy nagyon izgi feladatot: kiválasztottunk egy betűt (az elszántabbak magánhangzót), amit tilos volt felhasználni, amint elmeséltünk egy élményünket annak az illetőnek, akivel épp dumáltunk. Javaslom, adj egy esélyt magadnak, és csodálkozni fogsz, hogy az eleinte döcögősen, nyökögve előadott monológod mennyivel simábbá válik, amint az agyad megszokja, hogy folyamatosan kutató üzemmódban azokat a szavakat, kifejezéseket dobja, amelyekből az az adott betű hiányzik.

Cél: ha anyanyelveden képes vagy újabb és újabb kifejezéseket, szavakat találni, ebből nyilvánvalóan adódik, hogy az általad épp elsajátítani óhajtott nyelven is megy. Csak csináld. Ennyi a titok. Just do it. És ezt is kipipálhatod! 🙂

Na, ebből az írásból melyik mássalhangzót hagytam ki? 🙂

Vonzódás, hallgatózás

Minden megvan bennem, ami a teljes élethez szükséges. Ráadásul egészséges is vagyok. Az sokat dob a sztorin, ha a belső mágnesre figyelek: hova HÚZ a szívem. Mi fontos? Mit szeretek? Ott van dolgom. Itt van dolgom.

Fényévtávolság
Csak hallgatom
Csak bámulom
Zengő fényország.
Hogy láss csodát egy életen át

Nézem tisztaságát, mégsem értem.
Hallom hangjait, és el nem érem.
Ott a tenger, itt az én hajóm.

Nekem itt van dolgom,
Nekem itt vannak álmaim.

(A padlás c. musicalből)

Amit imádok, ami feltölt, ami megtalál.

Vonzódás, feladatok, lehetőségek.

Visszajelzések, könnycseppek, csillogó arcok.

Megváltozott életek. Sajátom. Másokéi.

Unokahugicáim imádják a tündéres meséket. Most döbbentem rá, miért. Mindannyian tündérek vagyunk: varázspálcánkat használva hatunk a világra. Ki így, ki úgy.

tinker bell

Egyszer volt, hol nem volt, egy csajos estén megnéztük négyesben (*Frittman lányok: akkor kb. 3 illetve 4,5 évesek & Neisz lányok – már akkor XXX+ évesek) a tündérlány, Csingiling (születési név: Tinker Bell) történetét.  Valahogy úgy szól a fáma: a tündérek bizonyos tehetséggel érkeznek, amelynek mibenléte valami rituálé keretein belül derül ki. Csingiling legnagyobb megdöbbenésére és sajnálatára ő “barkácstündér”. Nem nagyon jön be neki a béna zöld cucc, ami a barkácstündérek uniformisa – sokkal jobban tetszik neki a tavasz és egyéb tündérek csillivilli rucija, és tevékenységük iránt is jobban érdeklődik. Hadakozik sorsa ellen, és mivel nem a saját helyén van, természetesen frusztrált, ráadásul összevissza gubancolja a természeti erőket és szálakat. A majdnem katasztrófába torkolló eseményeknek is ha jól emlékszem, ő vet véget – végre kihasználva saját adottságait. Mondanom sem kell, a happy end is neki köszönhető: azzal, hogy a helyén van és helyén is érzi magát, minden más is a helyére kerül – gördülékenyen mennek tovább az élet dolgai. Mindenki boldogan él és szenvedéllyel látja el hivatását. Amiért idejött.

A hang, ami hív.

Hallod? Meghallod? Vagy válogatott módszerekkel igyekszel elhallgattatni – mint ahogy tettem én is. Süket fülekre talált évekig. Vagy csak nem tanultam még eleget.

A hang elhallgattatására nagyon jó módszerek vannak: az egyik legjobb a lélekölő munka, hiszen ez felerősíti a panasz szavát. Aztán ott van még a civilizációnk által nyújtott folytonos figyelemelterelési hadműveletek sokasága. A paletta igen széles, minden van, mi szemnek-szájnak-fülnek ingere.

Ez a hang nem üvölt. Hanem halkan szólít. Suttog. Mit mond? Hallod? Vagy már meghallottad? És meg is hallgattad?

Vágy. Érzés. Vonzódás.

A hang, ami hív. A jel, ami szól.

“de reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja…”

Hogy láss csodát. Egy életen át.

Kép

Pillangóhatás

Az összes pillangónak, aki akár egyetlen szárnycsapásával is erre az útra terelt. Az esőnek, a szivárványért. A szemembe fúvó szélnek, a “dackorszakaimért”. Csakazértis itt vagyok. Vagy inkább: végre.

Végre megérkeztem, és végre indulok.

Új úton járok…Sheryl Tollenaar blue morpho

Akku feltöltve. Ezt éreztem ma, egy csodás nap után, amikor a szokásos reggeli futás helyett az eddig mindenféle béna kifogásokkal üldözött esti futást élveztem.

Reggelente még sötét van,
Hősök alszanak a téren –
Történelmünk sztárjai
Nincsenek reflektorfényben.

Most forgalom, turisták, egymást fotózó pár: ezt ritkán hagyom felajánlás nélkül, és készítek egy közös képet róluk – Gábriellel a háttérben.
Máskor a csöndre vágyom, és minden baj, ami civilizáció. A forgalom, a szmog, a satöbbi. Eddig úgy tekintettem a Városligetre, én, a falusi kislány, mint a körülményekhez képest “egész tűrhető”, a reggeli rövidke (max. 10 km) futásokhoz “nincs ló” alapon még megfelelő kertre. Mert én természetes talajon szeretek futni – itt megoldható. Körbe-körbe nem szeretek futni, maximum keresztbe-kasul, úgyhogy a hosszabb távok kilőve, különben uncsi. És reggelente még a jégpálya is zárva.
Most tuc-tuc zene üvöltött. És ennek is örültem. A sebességmérőm cipőbe helyezendő részét a múltkor otthon felejtettem, de az tuti, hogy most kirobbanó formában voltam, és olyan tempót diktáltam, amitől máskor száz méter után minden bajom van.
Minden jó volt. Imádom a Vajdahunyad várát – na jó, ezt mondjuk mindig.

És egész egyszerűen csak szerettem volna a világot átölelni, és megköszönni, hogy élek. 🙂 Egy random fával meg is tettem. Nyilván random…
És köszöngettem.

{Egyszer a Németországban élő, félig magyar unokatesóm a – ha jól számolom kb. biológiailag negyed-magyar – leánykáival bement itthon egy boltba, és rájuk szólt: “Csajok, köszönjetek.” A kisebbik, olyan 5 éves lehetett akkor: “Köszi!” 🙂 }

Megköszönöm minden pillangónak, aki akár egyetlen szárnycsapásával is hajóm vitorláját ebbe az irányba segítette. A szembe szélnek, hogy vele dacolva erősödtem. Az esőnek a szivárványt, és a pocsolyákat, amibe olyan jó beletrappolni!

Szeretem a bőrömön érezni, hogy a természet része vagyok. Imádom beszívni az ázott föld illatát. Nyáron szakadó esőben hazabiciklizni a városból; esőkabátot, bakancsot is átáztató őszi esőben a ki tudja, milyen szállásra zarándokolni Szent Jakab útján…

Néha lefekszem a fűbe. Vagy, ha épp úgy van, akkor a jégre. A Balatonon. Idén kevés eséllyel.

Most beújítottam: mezítláb futottam…
Meglepően puha, simogató a nedves, hűvös talaj. Izgalmas, csiklandós.

Senkinek nem ajánlom.

De nekem bejött. 🙂

Palacsintareptetés

Palacsintát sütés közben feldobva megfordítani nem nagy kunszt. Nekem. Mert megy. Három labdával zsonglőrködni? Még kettővel se. Egyelőre. Akár meg is tanulhatnám.

Kép

Az adottságaim megvannak: mindkét karom öt-öt ujjban végződik, mindegyik mozgásképes, látásom ha nem is tökéletes, de azért működik. Magyarul: képes vagyok hét labdával, vagy lángoló végű buzogánnyal mindenféle érdekes mutatványra. Az, hogy még nem is próbáltam, és nem gyakoroltam, az más tészta. Attól még elvileg képes vagyok rá. Ha akarom, megtanulom.
Tegnap este az argentin barátomnál sütöttem palacsintát, amit dulce de leché-vel töltve ettünk (karamellkrém… ellenállhatatlan). Természetesen mate is fogyott, közben jót beszélgettünk – spanyolul. Az ő hobbija a zsonglőrködés: három labdával akár alvás közben is bármeddig, néggyel is egész sokáig, öttel már azért oda kell figyelnie.

Láttam már máskor is – először a Margitszigeten, nyáron. Vannak különböző színben világító, ráadásul távirányítós labdái. Azt marhára élveztem, amikor ő dobálta, én meg a távirányítóval váltogattam a labdák színeit, és a végén az egyik kék lett, a másik zöld, a harmadik piros, a negyedik meg villogott. A villogós az már igencsak igénybe veszi az ember figyelmét.

Most a buzogányok is előkerültek. Még én is belátom, hogy ez nehezebb, elvégre a labdát bárhogy megfoghatod, a buzogánynak azonban csak az egyik vége kompatibilis. Itt még jobban észnél kell lenni. Vagy inkább ész nélkül csinálni: lazán, érzésből 😉 Lazán, érzésből. Nyilván a sok gyakorlásból eredő ráérzésből. Mint a bringázást, hogy egy nagy klasszikust említsek. Azt a többségünk tud, pedig azért annyira nem egyértelmű, hogy két keréken egyensúlyozva tudunk haladni. És mivel ezt látjuk magunk körül, ezért könnyebben elhisszük, hogy mi is képesek vagyunk rá. Ha azt látnánk, hogy egykerekűvel közlekednek legalább annyian, mint ma kétkerekűvel, akkor magunkról is könnyebben elhinnénk, hogy képesek vagyunk rá, és meg is tanulnánk. Van róla fogalmam, láttam, KÉPem van róla, és el tudom hinni, hogy KÉPes vagyok rá.

Belső, mentális képeim tartalma, minősége és mennyisége határozza meg, mit gondolok, hiszek, tudok magamról. Mire vagyok képes, mire nem: amivel kapcsolatban sok precedens áll rendelkezésemre, arra vagyok KÉPes. Például palacsintadobálásra (és elkapásra 🙂 ) Amire még nem vagyok képes, az a zsonglőrködés. Mert magamról még nincsenek ilyen képeim a fejemben. Az első lépés, hogy másról vannak… A következő, hogy elkezdem dobálni a labdákat. És gyakorlom, gyakorlom, gyakorlom. Gyakorlat teszi a mestert és ismétlés a tudás anyja. Régi bölcsességek.

“Nem hülye ember ez a te bakterod, Bendegúz.”

Tehát: mindenki képes mindenre – csak megfelelő mennyiségű kép álljon rendelkezésre. A vizualizáció is ezt segíti. Kutatások alátámasztják: a valós élmények ugyanazokat az idegpályákat aktiválják, mint az elképzelt élmények. Ez az infó jól jöhet akkor, amikor pozitív irányba szeretnénk elmozdítani viselkedésünket, eredményeinket, horribile dictu tulajdonságainkat :). Sőt, az még jobb, hogy erre már kész, bizonyítottan működő módszerek állnak rendelkezésünkre. Próbáltam. Működik…

Nyilván a természetes adottságok befolyásolnak, tehát matekzseni nem hiszem, hogy lennék.  A belső iránytű jól működik, érdemes figyelni: mi az, ami mágnesként VONZ? Ott könnyebb az út. De attól még az első lépés után a többit is meg KELL tenni. Vagy legalábbis érdemes, ha célba akarunk érni. Elvégre nem az út megy alattunk. Föl! Dindulás!

Kép

Szuperhősök

A mai hősöknek nem a három-, hat- (hét-) és tizenkétfejű sárkány karmaiból kell menteniük a királykisasszonyokat, égig érő paszulyon mászni, visszafele jövet meg saját levágott végtagjukkal etetni a griffmadarat, miután elfogyott a szalonna meg a kenyér.

Kép

A mai hősök felteszik a hóláncot, kereket cserélnek, füvet nyírnak, tudják, hogy E27-es vagy milyen izzó való a foglalatba, az ajtóig lógó csillárt följebb szerelik, a galériás ágyhoz innovatív módon (saját ötlettől vezéreltetve) tesznek villanykapcsolót és olvasólámpát, a kocsiból behordják a cuccot, vírusirtót tesznek a gépre, a szobába tévedt denevért megmentik (és minket is), satöbbi.

Az igazi hősöknek fázisceruzájuk, teflonszalagjuk és vízpumpafogójuk is van. Kölcsön is adják a fázisceruzát, hogy ellenőrizni tudjam vele a konnektorok állapotát az albérletben. Vagy elmagyarázzák, hogy miért fontos a földelés. És amikor a bonyolult kazánban kialszik az őrláng, elég egy segélykiáltás, hogy come on baby, light my fire – és máris megmenekültünk a hideg vízben való tusolás rémétől!
Mert amikor a falból a szentlélek által tartott radiátor kijön, és folyik belőle a víz, és már nincs nyomás a kazánban, az hagyján, hogy a fűtésnek búcsút mondhatunk télvíz idején, de hogy a meleg vizet is nélkülözzük, főleg edzés után… na az már para.

Ilyenkor jól jön egy superhero jóbarát. Aki jól átjön! Első szóra! Kard helyett vízpumpafogóval, teflonszalaggal, és a tűzokádó sárkány helyett a nem éppen meleget okádó, hanem csöpögő radiátorral bánni el. Megmentve egyszerre két királykisasszonyt is. Tetejébe saját esti programjának átszervezésével…

Konzervatív, hagyománytisztelő, vagy csak egyszerűen természetszerető vagyok, ha azt mondom, hogy bár mindenki képes mindenre, hiszen én is meg tudom nézni a megfelelő műszer birtokában, van-e a földelés a dugaljban, és ha nagyon akarnám, a vírusirtót is fel tudnám telepíteni. Persze, meg tudnám tenni, meg tudnám tanulni. Ahogy a férfiak is képesek az ingvasalásra. Van, aki meg is teszi, szívesen és jól. Van, aki nem szívesen, de egész jól. Van, aki nem is szívesen, és nem is jól. Van, aki meg egyáltalán nem teszi meg. Mert utálja.
Én szeretek vasalni. Szerintem az “női munka”. A villanyszerelés meg “férfi munka”. Saját programot átszervezve királykisasszonyokat fagyhaláltól menteni, az meg szép munka. 🙂

Szóval, lehet vitatkozni a férfi és női különbségeken, a természetes adottságok és tehetségek felsőbbrendűségén, és arról is, hogy ki mire képes. Szerintem amúgy is mindenki képes mindenre, amire akarja, csak vannak olyan dolgok, amiket mi nők rázunk ki kisujjból, a pasiknak erőfeszítés, és fordítva, más dolgokat ők oldanak meg könnyedén, és nekünk erőfeszítés. Ugyanúgy tanulható a vasalás és a párhuzamos parkolás is. De miért feszüljünk meg, ha könnyedén is csinálhatjuk, az évmilliók alatt a hagyományos férfi-női szerepekhez formálódott, velünk született készségeink latba vetésével?
Hogy épp mi nőtt a lábad közé, és a gyermeket szülni vagy nemzeni vagy-e a képes, determinálja a beléd kódolt adottságokat is. Ezek felsőbbrendűségéről vitatkozni, és a férfi-női különbségek hierarchiáját boncolgatni szerintem olyan, mintha azt akarnánk eldönteni, hogy a vízben a hidrogén, vagy az oxigén fontosabb-e…

Kép

*Az események nem a képzelet szüleményei. Bármely egyezés a valósággal nem a véletlen műve.