Pofozógóré

Mi lenne, ha mindig mindenkiről azt feltételeznénk, hogy amit éppen tesz, a legjobb tudása és (főleg) szándéka szerint való? Kiegészítve természetesen aktuális lelkiállapotával, az addig megélt élményeivel, mindezektől való befolyásoltságával, stb. Mint az alábbi népdalban a betyárgyerek. Vagy a kis pejlova. Ha tudna másként működni, akkor másként működne.

Kis pejlovam a csárda előtt
Gödröt vágott maga előtt
Gödröt vágott haragjába’
Betyárgyerek a gazdája
Gödröt vágott haragjába’
Betyárgyerek a gazdája

Tegnapelőtt Edelénybe’
Kilenc zsandár állt elémbe’
Azt kérdezik, hogy mi a nevem,
Hol az utazólevelem
Azt kérdezik, hogy mi a nevem,
Hogy hol az utazólevelem

Megállj zsandár megmutatom
Csak a lajbim kigombolom
Csak a lajbim kigombolom
Azt előrántom a revolverom
Csak a lajbim kigombolom
Azt előkapom a revolverom

A kislajbim kigomboltam
Revolverem elővágtam
Kettőt-hármat agyonlőttem
Ez az utazólevelem
Nesze zsandár itt a nevem
Itt az utazólevelem!

(Gömöri „bot alá való” juhásznóta)

Gyermekkorunkban a nyári szünet egy részét nagyszüleinknél töltöttük családilag. Egy belső-somogyi kis faluban éltek, a szőlőhegyen. Gyerekként igazi paradicsom volt: hatalmas kert sok-sok gyümölcsfával, szöcskékkel, szentjánosbogarakkal. Sátorban aludtunk (amit a mai napig imádok. Szeretem hallgatni a sátor tetején kaparászó csendes eső hangját is…). A sparhelten mindig gőzölgött a zamatos mentatea (természetesen a kertből), és a vödör mindig ott állt fogzománc-repesztően hideg, friss kútvízzel. Napközben annyi gyümölcsöt, meggyet, cseresznyét, málnát, egrest, ribizlit ehettünk, amennyi csak belénk fért. Málnaszezonban pedig kivettük a részünket a pénzkeresésből: szedtük a gurulós és a lémálnát, és vittük leadni. Nagyapám esténként a petróleumlámpa fényénél a világháborús sztorijait mesélte, miközben hatalmas tenyerével söprögette a műanyag terítőn a morzsát: „Elég az hozzá…” 🙂 Mama csipkét verni tanított, és a fotózáshoz frizurát készített nekünk: cukros vízzel benedvesítette, majd újságpapírra csavarta a hajunkat… Hát… Ez is maradandó élmény volt, maradjunk ennyiben. 🙂

Anyunak július elején van a névnapja, és bátyám indítványára (?) szedtünk neki virágot. Tudtuk, a hortenziát különösen kedveli, tehát szeretetünk kifejezésére nyilvánvalóan az összeset leszedtük. Mivel hárman vagyunk testvérek, ezzel pikk-pakk végeztünk. Megkockáztatom, nemcsak a hortenziák estek a terv áldozatául, hanem valószínűleg az összes virág a kertben. Nagy büszkén és boldogan vittük Anyunak hatalmas csokrainkat. Anyu reakciójára már nem emlékszem kristálytisztán, de a Mamáéra annál inkább. Hát, ő nem volt annyira elragadtatva az ötlettől… Dicséret helyett felelősségre vonás következett. A kertben több kis szerszámos meg ilyen-olyan fészer volt, amit mi csak górénak neveztünk. Az egyik ilyen góré mellett kaptuk az életre szóló leckét. Mama úgy gondolhatta, hogy mivel amúgy is a bátyám a legidősebb, ráadásul fiú, ezért neki címezte a nyaklevessel nyomatékosított mondanivalóját. Úgyhogy el is neveztük ezt a szent helyet „pofozógórénak”. 🙂

Kép

„Tégy jót, és betörik a fejed.” Vagy hogy van ez a mondás… Ja, nem így. Mondj igazat, és betörik a fejed. 🙂 Na mindegy. Persze van olyan is, mint Regős Bendegúznál, mindig mindent jó szándékkal tesz az ember, csak mire a végére ér, „beleesik a fene”. Mert, bizony a tetteket valamiféle jó iránti vágy vezérli. Minimum a saját (nem mindig felfogott) érdekünk. Hiszen az áldozat (és az emberi értékek) szempontjából nehéz belátni, hogy az erőszakos cselekedetek mögött ugyan miféle jó szándék húzódik meg… És hogy is lehet úgy tekinteni egy ilyen eseményre, hogy azt lássuk benne, hogy „az emberek tökéletesen működnek”. „Tökéletesen”: az érzelmeiket, viselkedésüket meghatározó élményeiknek megfelelően. A tökéletes nem azt jelenti, hogy jól. Hanem, mint ahogy a számítógépek, mi is csak azokat a programokat tudjuk futtatni, amelyek telepítve vannak. Hiába akarok én képeket szerkeszteni a gépemen, ha nincs rajta képszerkesztő program. Hiába akarok máshogy viselkedni adott szituációban, ha nem „telepítettem azt a programot”, nincsenek olyan élményeim, tapasztalataim, amelyek ezt segítenék. Szerencsére, mint ahogy a számítógépet is lehet újratelepíteni, frissíteni a szoftvereket, magunkban is ugyanilyen változtatásokat tudunk eszközölni. Például, ha valaki olyan környezetben nő fel, ahol az emberek durván viselkednek egymással, és soha életében nem igazán lát olyan mintát, ami azt mutatná, máshogy is lehet, akkor honnan szedné a kedvességet? Vagy, ha egy fiúgyermek azt látja, hogy a férfiak nem sírnak, sőt, azt hallja ő is, hogy „már nagyfiú vagy”, „ilyenért nem sírunk”, akkor nyilván megtanulja leplezni az érzelmeit. Míg más népeknél teljesen elfogadott az érzelmek őszinte, és heves megélése, kimutatása. „Programozás” kérdése.

Kép

És, ahogyan a számítógép sem magától végzi az újratelepítést, ha saját magunk esetében óhajtunk más viselkedést, reakciót, a sült galambra való várakozás helyett érdemes a tettek mezejére lépni, és levadászni a nem kívánt dolgainkat. Meglőni, hazavinni, megsütni, megenni. Szembesülni, felismerni, elfogadni, megváltoztatni. Körültekintően. Hasunkra vigyázzunk.

Kérem a következőt!

Ha nincs ló

Életünk folyamán bődületesen sok hiedelmet alakítunk ki saját magunkról, a világról, emberekről és egyéb létező teremtményekről. Nagyon lecsupaszítva az elméletet, ezek egy része a „jó” dolgokról szól, másik részük a „rossz” dolgokról. Ez az eszmefuttatás idáig könnyedén követhető. (Nyugi, később is az marad. 🙂 )

Gondolhatom magamról például, hogy jó nő vagyok, könnyen tanulok nyelveket, a szüleim szeretnek, (még akkor is, ha) hülye vagyok a matekhoz, és még sorolhatnám. Ezek rólam szólnak. A körülöttem levő világban tapasztaltak alapján fennen hirdethetem, hogy létezik igaz barátság, sírig tartó hűség, az emberek becsületesek, a néptáncos csajok dögösek, a pasik figyelmesek és a Nap keleten kél. Vagy, akár azt is mondhatja valaki (főleg, ha megfelelő mennyiségű híradót néz), hogy a világ veszélyes hely, tele erőszakos cselekményekkel, nem lehet megbízni senkiben, vagy miért vesznek nagy autót a pasik, stb, stb…

Kép

Emlékszel még általános iskola első (?) osztályából, matekból azokra a „gépekre”, amibe ha betesznek két almát, kijön három körte… És rá kellett jönni, hogy mit csinál a gép, mi a szabály, a rendező elv. Na, valahogy így működnek ezek a hiedelmek is. Érzékszerveiden keresztül bemegy az infó, ott az arra vonatkozó hiedelmek és egyéb tapasztalatok alapján megszűrődik, átalakul, és valamilyen módon életed részévé válik. Azok, amelyek valamilyen pozitív hatással bírnak, azok az adott témában támogató hiedelmek, amelyek negatív eredményt szülnek, azok korlátozó hiedelmek.

A futás unalmas, megfájdul tőle a térdem, és különben is, normális ember 5 km-nél többet nem fut egyszerre. Nemrég még ezt gondoltam. Ez ugyebár erőteljesen korlátoz engem abban, hogy ultramaratont fussak (hacsak nem vagyok mazochista – de nem vagyok). Hogyan alakult ki ez a gondolatmenet? Tapasztalatból. A tánc izgalmasabb, a beton kemény, és nem ismerek olyat, aki különösebben hosszú távokat futna (hiszen a barátaim táncosok, akik ugyanígy vélekednek). És egyébként meg, ha a „szándékot” nézzük: tök jó, hogy ezt gondolom, mert legalább nem fájdul meg a térdem, és a mozgásban összejön a kellemes a hasznossal: egészséges, ráadásul még élvezem is. Azaz: a hiedelmem jó szándékú J. Aztán egyszer csak kikerültem a táncos közegből, megismerkedtem olyanokkal, akikről kiderült, képesek egyhuzamban futni több mint 5 km-t, sőt, akár többet, mint a maratoni táv. És az is kiderült, a térdük sem fáj közben, és ráadásul még normálisak is. Tehát, igencsak kitágult a futással kapcsolatos képem, olyannyira, hogy azóta én magam is élvezettel hódolok ennek a kötetlen mozgásformának minden áldott nap (a térdem is köszöni, jól van, és élvezem a mozgást). És egy ultramaraton-sorozatra készülök…

Mi a helyzet az egetrengetőbb hiedelmekkel, amik a saját magunkról alkotott képet befolyásolják? Például, hogy szerethető vagyok-e… Ebből azért sokkal több minden fakad, mint abból, hogy képes vagyok-e maratont futni… Neccesebb téma. Főleg azért, mert az ehhez hasonló hiedelmek nagyon mélyen gyökereznek, ráadásul a legtöbbükről fogalmunk sincs, hiszen nem tudatos szinten alakítjuk és tartjuk fenn ezeket. Valahol, valamikor, valamiért kialakultak.  Mint a futásos, az összes valamiféle pozitív szándékkal. (Még ha ezt elsőre nehéz is belátni.) Akkor, ott, abban a pillanatban ez a stratégia tűnt a legcélravezetőbbnek. Mondjuk 2 hónapos korban: Anya az isten, tőle függ az életem. És amikor az én igényeim ütköznek az övéivel, például én egész nap rajta akarok csüngeni, és azt akarom, hogy folyton velem legyen, és ez nem így lesz, bömbölök, ő meg nem jön (oda folyton). Kezdem kapiskálni, hogy Anya kiakad, főleg éjjel, amikor nem tud tőlem pihenni, mert állandóan üvöltök. Érzékelem, hogy néha fárasztó neki az ellátásom, azaz a kis egyszerű logikámmal arra jutok, hogy mivel rosszat teszek annak, aki számomra az egész világot jelenti, következésképpen rossz vagyok, nem vagyok szerethető, stb. Ezzel úgymond tisztára mosom a lelkiismeretemet: rossz vagyok, tehát innentől nyilvánvalóan nem vagyok szerethető. És mivel nem vagyok szerethető, felnőtt koromban miért is csodálkoznék azon, hogy a párkapcsolataim valahogy nem az igaziak. Például. (Egyszerűsítve, az érthetőség kedvéért.)

A jelenlegi tudásunkkal ezt a hiedelmet ostobának bélyegezhetnénk, de akkor, annyi idősen és abban a szituban ez volt a maximum, amit ki tudtunk alakítani. Ha már akkor rendelkezésünkre álltak volna más eszközök, akkor nyilván azokhoz nyúlunk.

Elvégre ha van otthon sodrófám, akkor azzal nyújtom ki a tésztát. Ha nincs, akkor azzal, amit találok, és a célnak megfelel: például egy borosüveggel. És még büszke is vagyok a leleményességemre 🙂 Mindig a legjobbat választjuk. És ha nincs ló…

Miért lenne ez máshogy a robotpilóta üzemmódért felelős tudattalannal? Ráadásul volt idő, amikor életünket 100%-ban irányította. Egészen addig teljhatalommal bírt, amíg a tudatos elme a magyar történelemben már egyszer jól bevált szalámitaktikát alkalmazva át nem vette az uralmat. salami slices

Csakhogy nem sikerült ám maradéktalanul ez a hatalomátvétel. És „habár felül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr”. A víz a tudattalan – a gálya, a tudatos elme, és a viselkedésünk gyakorlatilag attól függ, éppen milyen áramlatok uralkodnak a mélyben.

Nemrég olvastam el Rakonczay Gábor könyvét az óceán átkenuzásáról. Abban írja, amikor elhagyta Gran Canaria szigetét, tíz óra elteltével oda jutott, ahonnan emberi erővel már képtelenség lett volna visszatérni: a természet erői Nyugat felé vitték. Az okos hajós ismeri és kihasználja az áramlatokat. Nekünk ugyancsak érdemes megismerni, mi lakozik tudatunk mélyén, milyen áramlatok sodornak bennünket életünk óceánján. Szerencsére van arra mód, hogy feltérképezzük a tudattalanunkat irányító elemi erőket, a hiedelmeinket, és a korlátozóakat átalakítsuk, a támogató hiedelmeket pedig kihasználjuk, erősítsük. „Igen, húzzuk fel a vitorlát! (Szándokáán Szándokáán)”. Meglepetés mindig lehet. Mindig van új a nap alatt. Amikor azt hiszed, (bár nem tudom, van-e ilyen) már lelked minden zugát feltártad, a pokol összes bugyrát ismered, még mindig előbújhat valami sötétben bújkáló ellenforradalmár – akinek nem szóltak, hogy a háborúnak vége. Ugyanúgy, ahogyan meghökkentő mélytengeri élőlények, „szörnyek” felfedezéséről is hallunk…

Kép

Tehát: „Senkire sem érdemes haragudni, legkevésbé saját magadra.” (Stenger Györgyi)

Mostanában egyre többet dolgozom a korlátozó hiedelmekkel, illetve azok átformálásával. (Tanultam egy módszert, amivel igencsak megdöbbentő eredményeket produkáltunk már eddig is.) Bizony, amikor szembesülünk tudattalan hiedelmeinkkel, meglepő azt tapasztalni, hogy például (a tudattalanunk szerint) „nem létezünk”. (Nem mindenkinél persze… De gyakoribb ám, mint gondolnánk!) Na, azokat az arcokat… Amikor kiül a döbbenet… És az izgalmas része ezután jön: a hiedelemátformálás! Az izgalmas rész után a még jobb rész: amikor sikerül megváltoztatni, sőt, ennek hatására sok egyéb, ehhez kapcsolódó korlát is ledől. A legjobb rész pedig az, amikor az illető sugárzó arccal meséli, az életében miként manifesztálódik a hiedelemátformálás eredménye. 🙂

Jó cucc

Nem sikerült?

Mi? 🙂

És hogy csináltad? Ami még fontosabb: oké, ezt már legalább tudod. A legutóbbi eljárási mód, viselkedés, eszköz, stb. nem volt célravezető. Ez nem az az út, ami az általad kívánt eredményre vezet. Mire használod ezt a tapasztalatot? Dühöngésre, bánkódásra, vagy új utak keresésére?

Kép

Ha például akarsz venni vadászkutyára visszacsapószelepet, (rózsaszínt) és bemész a legközelebbi boltba, és ott közlik, csak kék színben kapható, erre szakosodtak (rózsaszín sose volt, sőt, nem is lesz) – mit teszel? Ugyanoda járkálsz vissza naponta ötször, minden egyes alkalommal csalódottan véve tudomásul, hogy nincs vadászkutyára visszacsapószelep rózsaszínben, vagy elmész egy másik, harmadik, sokadik üzletbe, amíg végre megkapod, amire vágytál? Nyilván veszed az adást és a visszajelzést elsőre: ez nem az a hely, és maximum megvonod a vállad, illedelmesen köszönsz, és mész tovább.

A másik opció: tőlük várod, hogy megváltoztassák a profiljukat, sőt, egész Kína termelése álljon át a rózsaszín vadászkutyára visszacsapószelep gyártására. Mégis mit képzelnek? Neked rózsaszín kell, nem kék. Különben is ki használ kéket? És amíg ez nem történik meg (ha egyáltalán), akkor szidod őket, hogy hogy lehetnek ilyen szemetek, szívtelenek, és vésel egy újabb strigulát e kegyetlen világban téged ért újabb igazságtalanság bizonyítékaként a gyűjteményedbe. Jó mélyet. A hatástöbbszörözés kedvéért pedig biztos, ami biztos, szétkürtölöd jó hangosan, milyen nehéz az élet, ujjal mutogatva másokra, akik akadályok végeláthatatlan sorát gördítik eléd (pl. az a szemét telefonod már megint lefagyott. Direkt csinálja, hogy bosszantson. Még ez is. Sőt, a vacsorakészítésnél a tojás is direkt folyt mellé, amikor felverted. Csakis azért, hogy veled kibabráljon.)

Vagy akár rezignáltan is tudomásul veheted: hát, ez az én formám, soha nem sikerül semmi, akármibe fogok, az kudarcra van ítélve. Még egy nyamvadt, vadászkutyára visszacsapószelepet sem tudok venni rózsaszínben.

Vagy, megtalálva a piaci rést, te magad kezdesz rózsaszín vadászkutyára visszacsapószelepet gyártani, és meg is gazdagodsz belőle. Aztán persze, látva a sikeredet, más is belefog a rózsaszín visszacsapószelep gyártásába. Ekkor megint reagálhatsz a fent vázolt módok egyikén… a) Válság van, nem lehet boldogulni. Mindenki hibás: A konkurencia. A kormány. A vevők. A szomszéd. Az anyád. Az anyósod. Az időjárás. 1526 Mohács. A busójárás. b) Előre tudtam. Nekem semmi nem sikerül… c) Új fába vágod a fejszédet, előre menekülsz.

Létezik-e egyáltalán kudarc? Mi a kudarc?

Miért ne tekintenénk inkább a tanulási folyamat részének, és hívnánk visszajelzésnek? Az már persze tőled függ, hogy tőkét kovácsolsz-e belőle, felhasználva a belőle fakadó tapasztalatot, tudást. Rugalmasan reagálsz-e, vagy ugyanazt a választ adod minden egyes kihívásra, változást várva… mitől is? Einstein már rég megmondta a tutit: az elmebetegség biztos jele: ugyanazt tenni, és más eredményt várni… És, Edison klasszikus esete a villanykörtével: amikor a mittudoménhányadik (sok, olyan ezer körüli) “sikertelen próbálkozás” után megkérdezték, hogy a sok kudarc ellenére miért nem adja fel, azt válaszolta: most már legalább ennyi módját felfedeztem annak, hogy NEM lehet villanykörtét készíteni. Ugye. A nézőpont.

Kép

Szögjal Rinpocse: Önéletrajz öt fejezetben

1.) Sétálok végig az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Beleesek.
Elveszett vagyok…remény nélküli
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.

2.) Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Megint beleesek.
Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.
De nem az én hibám.
Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.

3.) Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesek…ez már szokás.
Nyitva a szemem,
Tudom, hol vagyok.
Az én hibám.
Azonnal kikerülök onnan.

4.) Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Kikerülöm.

5.) Egy másik utcán sétálok.

Szívás

Amikor valami nem a terveid szerint alakul, hogy reagálsz?
Leszív az élmény, és elszívja a maradék erődet, lelkesedésedet is?

Vagy úgy döntesz, mint a gyémánt félkrajcáros kiskakas, és felszívod magad? Ha valaki, ő aztán tudja, hogyan kovácsoljon előnyt az első ránézésre kilátástalannak tűnő helyzetből.

Hallod már? “Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat!”

A sztorira emlékszel?

Image

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony, akinek tulajdonát képezte az ominózus kiskakas. Egy napon (valószínűleg aznap, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt, de ez most e történet szempontjából irreleváns információ) a kiskakas talált egy gyémánt félkrajcárt. A török császár a kiskakas akarata ellenére megfosztotta találmányától a szegény madarat. Mivel a kakaskát nem olyan fából faragták, hogy őt akárki megverje (mint ahogyan Regős Bendegúzt sem), felröppent a török császár udvarába, és rázendített:

“Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat!” (A gyerekek meg aztán nem győzték énekelni, hogy kálkatapéter, jó reggelt, már odakünn a nap felkelt, szól a kakasunk az a nagy tarajú, gyere ki a rétre kukurikú… Gyere ki a hóra…)

Szerinted a császár mit reagált? “Ó, persze, hogyne, bocsi, már adom is…” Milyen sikersztori lenne???

Nyilván nem. És különben is ismered a mesét. Ha nem ismernéd, akkor is sejtenéd, hogy mindenféle megpróbáltatások következnek.

Nos, valóban, a császár utasítására kútba vetették a kiskakast. (Úgy látszik, ez bevett szokás volt a törököknél, mert a Katalinkát is a sós kútba vetés fenyegette.)

Most jött az igazi szívás! A kiskakas megoldás-orientált gondolkodásmódjának megfelelően egyből kiadta az utasítást:

“Szívd fel begyem a sok vizet!”

Begye fölszívta, és az első akadályt legyűrve repült is vissza a török császár udvarába:

“Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat!”

A török császár ezen kicsit bepöccent, és ahelyett, hogy visszaadta volna az állattól eltulajdonított kincset, szolgálójának megparancsolta, vesse tűzbe a kiskakast.

Itt most megint jól jött, hogy a kiskakast nem fából faragták, mint mondjuk Pinokkiót, mert akkor lehet, hogy még azelőtt a tűz martalékává lett volna, mielőtt az előző élményből magával hozott tapasztalatot felhasználva kikerülhetett volna a csávából. Szóval, gondolta magában, tényleg minden élmény hasznos valamire, és a víz most pont jól jön…

“Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!”

És lőn. Kiskakas kiszabadult, és felszabadultan, növekvő önbizalommal és eltökéltséggel újra szárnyra kelt, és beszólt a török császárnak:

“Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat!”

A török császárnak most már eldurrant az agya, és egy igen innovatív ötlettől vezérelve a darazsak közé vettette a kiskakast.
Kakaskánk megint megszívta – gondolhatnánk. Ő azonban inkább más igekötőt választva felszívással oldotta meg a helyzetet.

“Szívd fel begyem a darázst!” – és már zengett is az udvar a kukorékolásától:

“Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat!”

Erre a török császárnak végképp elgurult a gyógyszere, és arra gondolt, most már jobb, ha kontroll alatt tartja az eseményeket, és a saját bő bugyogójába rejtette a kiskakast. (????? így felnőtt fejjel kicsit fura ötletnek tűnik, gyerekként nem nagyon akadtam föl rajta :))
Kiskakasnak az első gondolata az lehetett: na, most aztán igazán nagy s…ba* (*slamasztikába) kerültem… Számba vette eddig élményeit, erőforrásait, mit mozgósíthatna… Áhá! A légierő! Gyorsan intézkedett is (mielőtt kakasból kakás lett volna?… sic :))

“Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!”

Ezzel végre sikerült a török császárt jobb belátásra bírni, és a kiskakast ezúttal a kincses kamrába vezettette, hadd keresse meg végre a gyémánt félkrajcárját, csak hagyja őt békén.
Kakasunk pedig a már jól bevált stratégiát követve fújta a nótáját:

“Szívd fel begyem a kincset!”

Na, hát valahogy így. És különben is, ami nem öl meg, az megerősít, mint tudjuk.

Never Give Up!
Never Give Up!

“Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Élmények a fejedben

Régebben kifejezett viszolygással reagáltam, amikor képernyőn (hívhatjuk tévének, csak már – épp a múltkor gondoltam bele – több, mint tíz éve nem nézek tévét, sose költöttem rá pénzt, és szerintem nem is fogok) láttam ember bőrébe fúródó injekciós tűt. Nyilván azért, mert a való életben az engem ért tűszúráshoz rosszullét kapcsolódott.

(Amióta ezt egy általam nagyra becsült és mélyen tisztelt coach / terapeuta / pszichiáter / hipnoterapeuta / kitesurfer  🙂 megváltoztatta, még nem teszteltem.)

Szívesen adnék vért, Apu csiliómiliószoros véradó, úgyhogy gyerekkorunkban mentünk vele, és mindig megehettük a virslit meg a sport szeletet az öregek otthonában 🙂 Most azért még mindig nem rohanok az első vérellátó állomásra, de legalább már a véradás puszta gondolatától nem környékez ájulás…

ImageMi is ez? Amikor valami nincs is ott, csak egy képsorozat, amit látunk, vagy néhány szó, amit hallunk, vagy ha csak magunktól rágondolunk, fiziológiai változásokat idéz elő? Ha mondjuk valaki beszól valamit, miért durran el az agyad? És főleg, ha azt valaki más szólja be, vagy máskor szólja be, attól miért nem? Milyen volt a legszörnyűbb vizsgaélményed? Vagy kellett-e már több ember előtt, nyilvánosan beszélned, szerepelned? Hogy érezted magad?

Előre aggódás, vagy múlton való rágódás. Melyik a te gumicsontod?

Vajon, ha a véradással kapcsolatban a valódi élmény és a fejben lejátszott esemény hatása ugyanolyan, vagy legalábbis hasonló, akkor nem gyanús, hogy ezt akár pozitív élményekkel kapcsolatban is érdemes lenne kipróbálni? 🙂

Neked mi van a 101-e szobában? Mi az, amitől irtózol? Pók, magasság, krétacsikorgás… vagy van esetleg valami izgalmas, egyedi parád, fóbiád? 🙂

Kapaszkodhatsz. Maradhatsz a gépen. Odaállnál?
Kapaszkodhatsz. Maradhatsz a gépen. Odaállnál?

Remélem, nem élted bele magad nagyon… Csak egy kicsit… Inkább olvass tovább. És ha mégis észrevettél magadon valami változást, akkor jó, legalább tapasztalod, miről beszélek: befolyásolnak az alkotott élményeid. Ez bonyolultabb sztorival szintén működőképes. Aggódtál már bármelyik szeretted miatt, hogy vajon mit csinálhat, hol lehet, miért késik, és ha késik, miért nem telefonál, ez nem rá vall, úristen, mi történhetett, csak nincs valami baj, vagy esetleg… ó ne, még rágondolni is szörnyű… Na de most már igazán telefonálhatna az a szemét, remélem, nem csinált valami hülyeséget, kikaparom a szemét. És ilyenkor az ember jól kikészíti saját magát, míg a másiknak mondjuk csak lemerült a telefonja, és késik a vonata, vagy dugóba került. Gondolom, ültél már olyan mellett, akkor hallott ilyesmiről… 😉

És ha bonyolultabb sztorival működik negatív irányba, akkor a bonyolultabb sztorival nyilván működik pozitív irányba is, ezt mondja a józan paraszti ész – és sok kutatás.

Tehát: ha a jótündér megjelenne előtted, és azt mondaná, hogy varázsütésre megváltoztatja az életedet, csak mondd meg, milyet szeretnél, akkor mit mondanál? Mit csinálnál? Kivel? Hol? Mikor? Meddig? Hányszor? 🙂 És előtte? És utána?

Van egy jó hírem: létezik a jótündér. A fejedben lakik, és a gondolataiddal kommunikálsz vele. Egyetlen feladata: gondolataidat figyelve valósággá változtassa azt, ami a fejedben van. És mivel nem akar neked csalódást okozni, ezért ha azt mondod, hogy “mindig késik a vonat”, akkor az úgy is lesz 🙂 Kérésed számára parancs. És van egy szó, ami az ő szótárából hiányzik: NEM. Úgyhogy azt hiába kéred, hogy “ne késsek el (már megint)”, ő ezt úgy fogja érteni, hogy “késsek el” 🙂 Vicces ez a tündérke. Egy kicsit más a tündérnyelv. Szerencsére tanulható…

Szóval: milyen életre vágysz? Milyen élményeket szeretnél átélni? Gondold ki, és a fejedben lakó jótündér gondoskodik arról, hogy valóra váljon. Aztán nehogy összezavard azzal, hogy állandóan aggódsz az áhított dologgal kapcsolatban, vagy épp a tündérkét cseszegesd állandóan. Te szereted, ha a munkahelyeden megkérnek valamire, aztán kétpercenként jönnek, hogy kész van-e már?

Ott vagyunk már?
Ott vagyunk már?
Ott vagyunk már?
Szamár!!!!!

Nyilván egyszerűbb, ha megmondod, mikorra kéred. “Tündérke, ezt megcsinálnád holnaputánra?” “Persze – ami tőlem telik.” Azt azért érdemes észben tartani, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokkal tud a Tündérkéd is gazdálkodni.  A helyzet az, hogy a Tündérke tényleg a fejedben lakik, és tényleg bármit kérhetsz tőle. Egy dolgot még fontos tudnod: a Tündérke varázspálcája Te magad vagy…

Milyen életre vágysz?
Milyen életre vágysz?

A térkép meg a terület

“Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”

Neked mi? Nézőpont kérdése. És a nézőpont válasza: mindenkinek más. És mindig más. Nincs két egyforma ember, ezért nincs két egyforma világ. Az én világom más, mint a tiéd, más, mint bárkié. A tiéd is egyedi: a te testedben csak te élsz, a te gondolataidat csak te gondolod, a te érzéseidet csak te érzed. Alkottam egy világot magamnak.

Látok, hallok, érzek. Hogy éppen mit látok, mit hallok, mit érzek, az attól függ, hogy hol vagyok, hogy vagyok. És milyen ismeretekkel bírok – a JELENlegi tudásommal, a JELENről. Hiszen nem ugyanaz az óév, mint az úév ugye, Besenyőpistabácsi megmondta.

Ha már töltöttél az otthonodtól távol hosszabb időt, akkor észrevehetted, mennyire más lett néhány dolog. Az utca, ahol naponta eljártál, hirtelen valahogy olyan újnak tűnik. Jé, ez itt volt eddig is ez a tábla? Átfestették ezt a házat? Hogy megnőttek a tuják! Még akkor is, ha csak pár hónap telt el, és kiderül, az a tábla mindig is ott volt, a házat nem festették át, a tuják pedig néhány hónap alatt azért annyit nem változnak. Mégis mi történt? Más szemmel tekintesz rájuk. Te lettél más. Kitágult a világ, életed aktuális szakasza máshol játszódik.

Image

Vagy milyen volt a régi általános iskoládba felnőttebb fejjel visszamenni? Összement a suli, ugye? 🙂 Nyilván… Pedig te ugyanaz az ember vagy (legalábbis ami a személyes adataidat illeti, név, anyja neve, születési adatok… a sejtek lecserélődését és az egyéb kvantumfizikai dolgokat most hagyjuk) – mégis mi történik ilyenkor?

A világot egy igen szűk keresztmetszetű csatornarendszeren át fogadjuk magunkba: a szemünkkel látunk, fülünkkel hallunk, nyelvünkkel az ízeket érzékeljük, orrunkkal a szagokat gyűjtjük, bőrünkkel a tapintáson keresztül kapunk információt. Mindez az idegrendszer bonyolult összjátékaként az agyunkba jut. Ha belegondolunk, hogy akármennyire is igyekszünk, 360 fokban nem látunk magunk körül, hátul nincs szemünk, és az adott képet az is befolyásolja, hogy épp hova nézünk, mennyire látjuk élesen, sötét van-e, vagy világos, stb. akkor már könnyebben belátható, hogy a világról alkotott képünk bizony meglehetősen korlátozott. És mindenképpen egyedi. Tény, hogy a saját fejemből csak én tudok kinézni, az érzéseimet csak én érzem, a füleimmel csak én hallok. Tovább tetézi mindezt az a kulturális és egyéb, eddigi egyéni élményekből, preferenciákból, hiedelmekből, félelmekből álló háló, amelyen átszűröm az összes bejövő információt. Például, egy klasszikus: amikor egy barátom olyan ismerőseiről sztorizgat, akiket még nem ismerek, addig oké, vannak nevek, sztorikkal, arc nélkül. Aztán, amikor megismerem hozzá az arcot, akkor újra elmondatom a sztorit, ami így már sokkal jobban megmarad, mint először, hiszen van kihez kötnöm, társul hozzá saját élmény is. “Tudod, ő az, akiről meséltem, hogy…” “Aha, rémlik valami… Hogy is volt a sztori?” (A másik ilyenkor valószínűleg azt hiszi, az első mesélésnél nem figyeltem…) “Jaaaa, hogy ő az?” Ismerős..? Addig nem volt a világról alkotott (tér)képem része. Most már az. Rákerült a térképemre. Holott ő eddig is ugyanaz az ember volt, ugyanúgy élte az életét, és ugyanaz a sztori hangzott el akkor is, amikor még nem ismertem, és akkor is, miután megismertem.

Image

Vagy, amikor eljutsz egy helyre, ahova már nagyon vágytál, képeket nézegettél, bújtad az útikönyvet. Aztán amikor ott vagy, olyan fura az egész, nem ilyennek képzelted (jobb esetben sokkal jobb / szebb igaziból). A fejedben kialakítottál valamit, még saját élmények híján. Aztán utána a saját élmények ALAPJÁN alakítod ki a fejedben a másvalamit, ugyanarról. És egyébként tehát hiába áll közvetlenül melletted (vagy utánad, ugyanott) másvalaki, ő az ő saját fejében, a saját szemével, fülével, orrával gyűjtve az infókat, a saját, külön bejáratú, és teljesen egyedi szűrőjén át alkot teljesen egyedi élményt…

Tehát, a világról alkotott élményeink teljesen egyediek. És mindegyik ugyanolyan igaz. Az én saját élményem nem igazibb, mint a tiéd. Csak más. Az érzéseim nem igazibbak, mint a tieid. Csak mások. Az én világ(tér)képem nem egyezik senkiével. És a tiéd sem. Mert még a világgal sem egyezik a térkép. Egyik sem. Akkor nem lenne térkép. Hanem maga lenne a terület. De hát ugyan mennyire lenne használható egy 1:1-es térkép, tökéletes részletgazdagsággal…? Párhuzamos valóság. Nesze neked GPS.

 Image

Radnóti Miklós
NEM TUDHATOM

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944)

Sok kicsi sokra

A tegnapunk a célkitűzésről, és ezen keresztül az általunk áhított jövőről szólt.

Miről is akarom, hogy szóljon az életem? A jövőm? Életem mely területén a legsürgetőbb a változás? És hol akarom a legnagyobb eredményt elérni? És mi az, ami “csak úgy” fontos? Csak, mert akarom. Valamiért úgyis akarom. Bár, sok esetben csak utólag derül ki, hogy miért is akartam, amit a kiindulópontból még nem láttam. Például pici babaként még feltehetően nem tudtam, miért is lesz jó majd beszélni és járni. Aztán azóta megtapasztaltam az éneklés és a tánc gyönyörét, a mély beszélgetések ajándékát, az izgalmas tájakon való barangolás lehetőségét, az egymásnak nyújtott segítség felemelő örömét, vidámságot. Love, sweat and kiss.

Azóta tágult a világ. Tágult a világ és tágul a világ/ommmmm. OOOOOMMMMMMM. És folyamatosan újabb és újabb felfedezések jönnek.

Kezdetben valék én. Én, a világ közepe. Evésivás, alvás. Jön, van, történik. Aztán kiderült, hogy “mások is laknak a kerületedben túl az általad ismert lakók körén” (Müller Péter Sziámi).

Megtörténik velem az élet
és az élettel megtörtének:
Eldönthetetlen: melyikünkben
lesz nyomtalanabb a történet.

(Fodor Ákos)

Igen, ilyen is volt. Nade, nem azért fejlődik az ember, hogy ez így is maradjon. Különben sem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni ugye. És különben is:

Nem úgy van már mint volt régen
Nem az a Nap süt az égen

És nem ugyanazt az embert süti. Süti, süti, pogácsa, mamának, papának. Kész. Megsütöttük, megsült. Erdélyben így mondják: “vágódik egy borjú”. Pogácsa, te meg olyan sütődött vagy.

Jól idekanyarodtam a célállításból meg a céltalan bolyongásból.

A céltalanság maga az életfonal-féreg. Apránként, észrevétlenül felfalja. “Természetes halállal élsz.” (Sziámi)

Hogy legyen élet a halál előtt, cél-tálba hajítottuk a vágyainkat, hogy gyúrjunk belőle egy életet.

A feladatokat lehet és célszerű alkotóelemeikre cincálni. Ezt régen is tudták, és tanították. A népi bölcsesség megmondja a tutit:

Elindulék szőrt gyűjtni
Szederinda rinda.
Elindulék szőrt gyűjtni
Szederinda rinda.

Hát a szőrrel mit csinálsz?
Szederinda rinda.
Hát a szőrrel mit csinálsz?
Szederinda rinda.

Szitát kötök belőle
Szederinda rinda.
Szitát kötök belőle
Szederinda rinda.

Hát szitával mit csinálsz?
Szederinda rinda.
Hát szitával mit csinálsz?
Szederinda rinda.

Lisztet szitálgatok véle
Szederinda rinda.
Lisztet szitálgatok véle
Szederinda rinda.

Hát a liszttel mit csinálsz?
Szederinda rinda.
Hát a liszttel mit csinálsz?
Szederinda rinda.

Málét főzök belőle
Szederinda rinda.
Málét főzök belőle
Szederinda rinda.

Hát máléval mit csinálsz?
Szederinda rinda.
Hát máléval mit csinálsz?
Szederinda rinda.

Szeretőt fogadok véle
Szederinda rinda.
Szeretőt fogadok véle
Szederinda rinda.

Szeretővel mit csinálsz?
Szederinda rinda.
Szeretővel mit csinálsz?
Szederinda rinda.

Nappal véle kaszálgatok
Szederinda rinda.
Éjjel véle hálogatok
Szederinda rinda.

Ennyi. 🙂

Apránként, és akkor a sok kicsi sokra megy. Mint például, ha el akarsz kezdeni mozogni, és mondjuk a hetediken van az irodád. Nyilván egyből gyalog a hetedikre minden nap, önszántadból elég nagy falat lenne. Vagyis elrettentő. Úgyhogy mi lenne, ha az első emeleten szállnál be a liftbe mondjuk 66 napon át? (Ha nagyon akarod, lefele mehetsz gyalog akár a másodikról is… 🙂 )

A semminél a valami is több.

A angol tanítványomnak is mindig ezt mondom, amikor azzal küzd, hogy biztos hülyeséget mond: ha semmit nem mondasz, abból minimális az esélye annak, hogy a másik  rájöjjön, hogy mit is szeretnél kifejezni. Tehát, mondd. Csináld.

“A legjobb dolog, amit tehetsz, a helyes dolog.
A második legjobb dolog, amit tehetsz, a helytelen dolog.
A legrosszabb dolog, amit tehetsz, hogy nem csinálsz semmit. ” (vagy valahogy így van)

Tehát, sok kicsi sokra. Először az elsőre, aztán a másodikra, harmadikra… megy. A hetedik?
A változás te magad légy 🙂

Ja, és ha a távolságot, mint üveggolyót, megkapod, akkor hidd el: a tiéd; fogadd el. Ne kérdezgesd, hogy “de biztos az enyém?” 😉 Inkább mi lenne, ha kitalálnád, mi legyen a következő üveggolyó? Csak hunyd le kis szemed… és már jönnek is a válaszok. Itt élned, hallanod kell érdemes. Most. Látnod, érezned…

“Rrrépa, rrretek, rrr mogyojó”

répa

Két unokahúgom közül a kisebbik, Lillus 4 és fél három és fél éves, és pár hónapja kezdte el próbálgatni-pörgetni az “r”-t, azelőtt “j”-nek ejtette. Tőle származik ez a rrépa rretek rrmogyojó 🙂 Most már sokkal jobban megy neki, olyannyira, hogy néha már a ló túlsó oldalán találjuk. Karácsonyra megtanítottam nekik egy népdalt. Így szólt a szájából:

Betlehem kis falucskában
Karrrácsonykor éjféltájban
Fiú Isten ember lett
Mint kisgyerrrmek született

Őt nevezték rrrrJézuskának 🙂
Édesanyját Márrriának
Ki pólyába takarta
Lefektette rrrjászolba 🙂

Edith Piaf

A másik unokahúgom, Katica 5 éves, és az “r” hangot még mindig tökéletesen, franciásan ejti, amikor azt mondja, hogy “Je ne regrette rien”, vagy amikor azt énekli, hogy

Je ne veux pas travailler
Je ne veux pas déjeuner
Je veux seulement oublier
Et puis je fume.

Kész főnyeremény unokahúgomnak lenni, miket megtanul az ember. A másodunokahúgaim még azt is, hogy szociális termoreguláció (és ehhez elég 3 évesnek lenniük…).

Csak amikor azt énekli, hogy

Gahhibaldi csáhhdás kiskalapja
Nemzetiszín szalag lobog hhajta
Nemzetiszín szalag lobog hhajta
Kossuth Lajos neve hhagyog hhajta

– akkor az az “r” (hh 🙂 ) hang már annyira nem annyira elegáns.
Meg is kérdeztem egy logopédus barátnőmet, mi az a kor, amikor már elvárható egy gyerektől, hogy a “magyarhangok” menjenek neki. Kiderült, 5 évesen már jó  lenne, különben megszokja, és úgy marad. Gyanítom, később még nehezebb ezt korrigálni. Tehát kértem tőle tanácsot, mit tegyünk.
Gyorsan ki is próbáltam én is a ropis játékot: a tisztességes “r”-hez a nyelvét kell megerősíteni, és ezt például úgy lehet, hogy a nyelvét hegyesíti, és a felső ajka fölött megtart vele egy ropit (hhopit, vagy jopit). És egyáltalán, az ember kidugja a nyelvét, és szépen hegyesíti és kerekíti, felváltva. Nem olyan könnyű ám!

nyelv

Oda is mentünk a tükör elé gyakorolni. Hát, elég vicces volt. Aztán a barátnőm még mutatott ezt-azt, például beavatott az “S” hang képzésének rejtelmeibe. Ki is derült, hogy nekem is van mit fejlesztenem rajta! Úgyhogy akkor tartogathatom a ropit én meg az alsó ajkam alatt a kerekített nyelvemmel (asszem). Tyattyogattunk meg mindenféle érdekes hangot adtunk ki. Kérdeztem is, hogy amikor megismerkedik egy pasival, akkor leteszteli-e a nyelvi készségeit ilyen formában 😉 Arra a következtetésre jutottam, hogy ha én külföldi logopédus nő lennék, akkor azt feltételezném, a magyar pasiknak kifinomult a nyelvérzésük, ami bizonyos helyzetekben jól jöhet… El is kezdett érdekelni a logopédia. Ha tudom, hogyan kell a nyelvemet formálni, mikor hova tenni, és mekkora erővel mit csinálni, és merre jár épp a levegő, akkor azt valószínűleg a nyelvtanulásban is haszonnal tudom alkalmazni. Hogy is csinálják az angolok, amikor azt mondják, hogy “think”, vagy amikor hallatszik a különbség a szauna (sauna) és a szonár (sonar) között… (Egy ausztrál barátom konkrétan kiröhögött, amikor azt akartam mondani, hogy szauna is van a fitnessben, ahova járok, és nem értette, hogy mi a francnak egy ilyen létesítménybe szonár. Én meg azt nem értettem, hogy hogy mire gondol, és különben is mi az a szonár.)

szonár

Ha már itt tartunk: sonar = sound navigation and ranging = hanggal való navigáció és felderítés (legalábbis a wikipédia szerint, de egy hozzáértő úgyis megírja kommentben a tutit 🙂 ). Persze jöhettem én neki azzal, hogy a sauna egy finn szó, és én ejtem jól, neki meg fogalma sincs, de ha egyszer angolul nem szaunának ejtik, hanem valami “szouna”-szerűségnek, akkor azt nyilván ő tudja jobban. Ennyit a hangok rejtelmeiről.

Addig is, raccsolók, ha mindenáron magyar dalt akartok énekelni, akkor nyugi, van remény a nem-lebukásra (noha tudtommal az egyik leggyakoribb mássalhangzónk az R).

Az a szép, az a szép…

Ezt meg úgyis mindenki tudja. Még szép.

El is énekelheted magadban, hogy ellenőrizd, tényleg nincs-e benne “R”.  Az első versszakban legalábbis.

RRRjjjaaajta!

Célzás

Régebben nem voltam valami nagy célkitűző (így nyilván megvalósító sem). Persze, voltak dolgok, amiket a fejembe vettem, és megcsináltam, vagy csak szimplán kigondoltam, és “úgy lett”.
Például, hogy majd 30 éves koromra fogok a legjobban kinézni.

Ugye, milyen dögös? :)
Hát nem dögös?

Nos, erre a 30. születésnapomon vajmi kevés esély volt a 2 éves angliai tartózkodás utolsó 6 hónapjában történő életmódváltozás negatív irányának köszönhetően, hiszen őszintén szólva az volt szerintem a mélypont: jelenlegi (szerintem jó 😎 ) méreteimhez képest két számmal nagyobb. (Mondjuk melltartóból még mindig jobban örülnék, ha akkorákat kéne hordanom. Meg biztos más is… ;)) Közben azt is kitaláltam magamnak, hogy 30 éves koromban végigjárom Szent Jakab útját (amit magyarul csak camino-nak emlegetünk, ami tulajdonképpen csupán annyit jelent, hogy “út” – ezért ha spanyol ajkúval beszél az ember, akkor érdemes konkrétan fogalmazni: Camino de Santiago. Különben néznek hülyén, ha azt mondod: megcsináltam az utat. Milyen utat? Magyarul is hülyén néznénk.) Ez a két cél össze is ért egy májustól szeptemberig tartó spanyolországi tartózkodás formájában, amikor is kint voltam a Katalóniában élő bátyámnál, aki ráadásul a kikötőben dolgozott akkor. Ez bringával fél óra, ott kajakozgattam, és életemben először le is barnultam a kitartó napon levés hatására. Tetejében heti 4x jártam konditerembe. Mondhatjuk, meglehetősen kiegyensúlyozott edzés- és mozgásprogramot alakítottam ki magamnak, volt benne minden, mi szem-szájnak ingere: súlyzós és kardió, ciklikus és nem ciklikus, állóképesség, erő-állóképesség, max. erő fejlesztés… Talán a nyújtás mennyiségét lehetett volna még növelni, noha azért arra is odafigyeltem, hiszen papíros személyi edzőként és preventív gerinctrénerként tisztában vagyok a nyújtás jelentőségével. (KG-nak szeretettel!)
Ja, és igen, 2008 őszén, tehát 30 évesen végigjártam Az utat.

Pedig ezeket a célokat még csak le sem írtam. Vagy legalábbis nem olyan “célkitűzős” jelleggel. Talán valakinek, e-mailben. De arra meg már ki emlékszik…

Egy idő után, és főleg némi képződés hatására akadtak olyan célok, amiket már le is írtam, amikor már elkezdtem kicsit tudatosabbá válni e téren. Hallottam és olvastam ezt-azt, és szép fokozatosan (értsd: lassan…) fejlődtem, fejlődök. Egyik kedvencem ezek közül az “álompasi” listám volt. Egy alkalommal fogtam magam, és leírtam, milyen az én álompasim. Hát… az aktuális füzetemben két oldal lett, sok egyéb mellett ilyenek szerepeltek, hogy magas, sportos, szeret táncolni, stb. És mivel én imádom az outdoor (=kinti) sportokat, gondoltam, célszerű, ha ezen a téren is egyezik a véleményünk, tehát azt írtam, hogy “outdoor expert” (expert = szakértő).

checklistÉn úgy értettem, hogy valami outdoor sportban jeleskedik, pl. ejtőernyőzés, sziklamászás vagy hasonlók. A lista leírásához képest kb. két héttel mit dobott a gép? Egy olyan pasit, aki a listán szereplő kritériumok 95%-ának megfelelt. Elsőre nem is értettem, hogy akkor pont ennek a kitételnek miért nem. Aztán úgy voltam vele, hogy ez azért nem olyan nagy horderejű dolog, mint mondjuk az, hogy nemdohányzó legyen, ezért nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán egyszer csak leesett a tantusz: az univerzum szó szerint értette az outdoor expert-öt. A srác agrármérnök volt, és állítólag a szakmájában elismert… A mezőgazdaság meg, mint tudjuk, többnyire outdoor tevékenység… Ő meg expert-nek expert. Ennyit a pontos fogalmazás jelentőségéről…

Azóta inkább pasis listát nem írok 🙂 (Különben is rájöttem, hogy egy nagyon fontos dolgot kifelejtettem akkor 🙂 )

Szóval, az írott és megfelelően kitűzött célok jelentőségét, varázsát azóta is tapasztalom. És mint tudjuk, a tudás hatalom, abból is az alkalmazott fajta, ezért ezt az  évet már céltudatosabban indítottam. Szerencsére ehhez segítség is van, csak meg kell ragadni. 🙂

Például ma, 2014. január 9-én este hatkor a Mikszáth téren. Úgyis ismerősöm vagy a facebookon, kérdezz a részletekről. Ha fontos ez az éved, és az életed. Elvégre ez hátralevő életed első napja. És ma vagy hátralevő életedben a legfiatalabb, és még sosem voltál ilyen öreg sem. 🙂

Na, szépséges napot!

Közös s égi

közösségi világKözösségi csomó minden.

Közösségi oldal, közösségi bank, közösségi üzleti modell, közösségi utazós-ottalvós ésatöbbi.

Lényeg: mindenkinek jó legyen, kölcsönösségi alapon. Ráadásul az is lehet, sőt, az alvós esetében valószínű, hogy amit adsz, majd máshol, mástól kapod vissza. Mint az életben.

Vegyük például a couchsurfing-et. Utazós közösségi oldal, amely arra hivatott, hogy összehozza a kultúrákat valóban megismerni kívánó “turistákat” a helyiekkel. Ráadásul így még olcsóbb is. És garantáltan nagyobb élmény, mint egy steril, utazási irodás, idegenvezetős, szállodás verzió. Természetesen mindenki a saját komfortzónájának megfelelően veheti ki a részét. Ha neked az meredek, hogy idegeneket engedj be a lakásodba, házadba, vagy te aludj idegeneknél, vagy egyszerűen nem olyanok a körülményeid, akkor akár felajánlhatod a helyismeretedet – vagy igénybe veheted másokét – egy jó beszélgetés, séta, evés-ivás erejéig. Ráadásul nyelvgyakorlásnak sem utolsó!

Mi most láttunk vendégül két srácot, egyikük mexikói, másikuk olasz. Spanyolul beszélgettünk, és noha sok időt nem töltöttünk együtt, már a második nap észrevettem, hogy könnyebben találom meg a szavakat. Ráadásul sok újat is tanultam, és még többet a kultúráról. Például, hogy a mexikóiak nemcsak szavakkal, hanem egyéb hangokkal – pl. fütyüléssel – is kommunikálnak. Hozzáteszem, a vendégem édesapja mariachi volt, tehát ő valószínűleg az átlagnál is muzikálisabb. A múltkor egy texasi és egy kanadai srác aludt nálunk, nekik (upon request) énekelgettünk pár népdalt. Felhívtam a figyelmüket, hogy azért ezt most ne úgy vegyék, hogy minden magyar népdalokat énekelget otthon… Tavaly egy spanyol pár pont akkor jött, amikor farsangi táncházat rendeztek Balatonszeleten a barátnőmék. Én örültem, hogy megmutathattam nekik a kultúránkat, és ők örültek, hogy látták. A srácnak különösen megtetszett a Subridom 🙂 Ezt azóta is emlegeti a leveleiben 🙂 Nekik is szóltam, hogy

Nem úgy van az, mint volt régen
Nem az a Nap süt az égen
Nem az a Nap, nem az a Hold
Nem az a szeretőm ki volt

(utóbbi információ ugyan irreleváns kulturális szempontból, de hát így szól a nóta, nem csak a jó ebédhez)

Apropó, ebéd. Olyan barátom is lett a CS (couchsurfing) által, aki azóta kísérleti nyúlnak használ, amikor például valami hiperegészséges desszertet készít. Ráadásul itt lakik a szinte szomszéd utcában, tehát bármikor szívesen állok rendelkezésére ilyen ügyekben 🙂 Sőt, már ketten vagyunk, a lakótársam is boldogan veti alá magát ilyesféle kezdeményezéseknek. Pikk-pakk megettük azt a kicsit sem hétköznapi sütit, aminek a hozzávalóira már nem is emlékszem, annyira különlegesek voltak. 😉

Amúgy meg, sokkal jobb együtt énekelni, mint egyedül. Meg sok minden mást is sokkal jobb együtt csinálni, mint egyedül.

Például öngyilkossági kísérletet végrehajtani egy 40 km-es futással a Mátrában. 🙂 Elvégre, ami nem öl meg, az megerősít – ahogy Conan megmondta már sokkal Nietzsche előtt. Ez szintén közösségi ötlet, terv, és szervezése in progress. A felkészülés meg leginkább mentálisan tyűha, és persze fizikailag sem piskóta. Anno a Camino-n rögtön második nap sikerült abszolválnom egy 44 km-es távot (igen, ez sok) és attól az Achillesem fellázadt. Most mondjuk jobb vagyok, és ott akkor nem arról szólt az élet és az út, most meg erről is szól az életút. Meg hát attól függ, mi a cél. Az akarat mondjuk, ha acélos, az segít.

Meglássuk.