Praktikussági Nobel-díj

Tegnap az alulról is kicipzárazható kabátomról áradoztam, hogy ez mekkora ötlet. Csak éppen a technika ördöge közbeszólt (lehet, hogy neki nem tetszett annyira) és nem tudtam közzétenni. De még vázlatként sem mentette el. Pedig egész jó lett. Na mindegy. Több is veszett Mohácsnál.

 

Reklámok

Örömködés

Korniss PéterDalolászgatok mostanság.

Egyre többet. Ráadásul egyre szebben. És még szebben szeretnék. És még többet. És még többen. Ma egy délutáni harmincperces alvásnál már álmomban is énekeltem…

Szív mélyből fölzengő csinglingling.

Még jobb sokan együtt énekelni. Ahogy a torkunkon kifér… a szívünk. Ilyenkor összeér a lelkünk. Egymásba kapaszkodva táncol, dallamok szárnyán száll.

Tegnapelőtt egy kedves, idegenbe szakadt barátomnál töltöttem a délutánt és futottunk bele az estébe, spontán vacsival, a végén zenehallgatással. Ami ráadásul úgy indult, hogy egy másik cimbora a tűzoltóságon riasztáshoz használt zenéket mutatta meg. Aztán volt Matrix és Gladiátor filmzene, chill out, Bach, majd népzene. A srácok iszogattak, beszélgettünk, szépen elszállingózott mindenki, végül újra ketten maradtunk.

A legvégén olyasmit éltünk át, amit még egyikünk sem. Én legalábbis még nem énekelgettem úgy, hogy valakivel csak kettesben legyek (és ő ne énekeljen), tehát gyakorlatilag neki. És szerintem még neki sem énekelt így népdalokat senki.

Igazi lélekérintő.

És egy kicsit olyan is, mint az első (komolyabb) szexuális élmény: már nagyon kíváncsi voltam rá, és akartam is, de azért nem ment volna bárhol, bármikor, bárkivel. Kellékei: különleges kapcsolat, különleges hangulat. Varázslat.

És megtörtént. Kicsit még fura volt ez a különleges intimitás, a kitárulkozás.

A meztelen lelkem, a csupasz hangom.

Szeretet.

Sok szeretettel, és nagyon szívesen.

Köszönöm az élményt!

Lélekemelő

Néhány napja – csak úgy – népdalokat énekelgetek magamban. Karácsonyiakat is, meg ami éppen jön. (Aki nem tudná: tizenvalahány évig néptáncoltam, tehát van a fejemben, vagy inkább a szívemben jó néhány dal.) Akad néhány, amit többször is, javítgatva (és keresve a maradék szöveget). Aztán ha azzal a sok hajlítással, amivel megszoktuk, nem megy, akkor egyszerűsítem.

Mint például (ahogy az unokahúgaim mondanák:) a “Betlehem kis falujábant” – mert olyan verzióban ismerem, amit a youtube-on nem találtam. Úgyhogy ezt most nem linkelem ide 🙂 Ezzel a dallal szerintem még vadlovakat is lehetne szelídíteni. A csajok legalábbis, amikor ezerrel pörögnek, és ezt elkezdjük, egyből átváltoznak angyalokká. Tényleg. Varázsütésre. Az arcuk, a szemük, minden.

Betlehem

Tegnap este nagy megtiszteltetés ért: a jelenlévő három felnőttből engem választottak ki az esti meséléshez. Oké, fejenként egy mese megvolt, és persze bepróbálkoztak még egy-két időhúzó ötlettel, én meg előálltam a kérdéssel, hogy azt énekeljem-e, amit Anya szokott, vagy közösen “a Betlehemt”. Utóbbira esett a választás. És amikor két ilyen gyönyörű angyali szempár tulajdonosa kéri, hogy még egyszer, ráadásul mindjárt jön a Jézuska, célszerű gyakorolni, mindezt az a hálás büszkeségérzés itatja át: tőlem tanulták.

Szerintem a magyar népdalokban, a magyar népzenében különös erő rejlik. Örülök annak, hogy egyre többen fedezik fel újra ezt a kincset, még úgy is, hogy “emészthetőbb” formában teszik a közönség asztalára. Ki ne ismerné a Csík zenekar által megbolondított Quimby dalt, a Most múlik pontosan-t? Mivel mindenki, ezért inkább egy másikat osztok meg tőlük, katt ide, és élvezd a muzsikát. És, ha már karácsony közeleg, nagyon, egy kis ráhangolódás…

Tetszik, ahogy becsempészik az autentikus népzenét a népszerű könnyed részek mellé-mögé. Kíváncsi vagyok, ki hogy van vele, nekem a népzene az, ami bármilyen lelkiállapotból kihoz. A Zöld erdőben de magos az egyik. A másik, még régebbről, a Muzsikás: Bartók album című korongján szereplő kalotaszegi. A kalotaszegi amúgy is nagy kedvencem, a zene és a tánc is. Annyira méltóságteljes, elegáns, finom, mégis erőteljes, büszke…. satöbbi.

neprajzi_tajak_

A Balaton Táncegyüttes, ahol néptáncosként nevelkedtem, idén lett ötven éves. Hétvégén ünnepeltünk. Jubileumi műsort minden ötödik évben rendezünk az “öreg” táncosok részvételével. A mostani nekem legalább a második jubileumi fellépésem volt (= öreg táncosként – ami azt jelenti, hogy már nem aktív… 🙂 ) Pénteken műsor, szombaton bál. Sejtettem, hogy fogunk énekelni. Méghozzá sokat. Kalotaszegi hajnali nélküli egy táncos buli nyilván olyan, mint a Dallas Bobby nélkül. A torkom azóta is fáj egy picit. De attól még azóta is énekelgetek. Kinyílt a népdalokat tartalmazó fiók a fejemben, és egyre több kerül elő. Kíváncsi lennék, ha össze tudnánk szedni minden dalt, amit tudunk (és vegyük mondjuk csak a mi generációnkat), akkor vajon mennyi lenne a “játékidő”? Szerintem két nap simán…

“The Angels reward people who are at their desk at 6 in the morning and, after a while they take pity on you and than they throw the bone.” Elizabeth Gilbert“The Angels reward people who are at their desk at 6 in the morning and, after a while they take pity on you and than they throw the bone.”
Elizabeth Gilbert

For the whole interview with Elizabeth Gilbert (author of Eat Pray Love), click here, and have fun.

Gyorstalpaló

Előzmények:
Az új 66 napos projektem keretein belül újra elővettem a spanyol nyelvet – ezúttal nem a hagyományos módszerekkel, hanem sokkal inkább a nyelvtanulás természetes útját választva. Igyekszem minden nap valamiféle anyanyelvi formából magamba engedni egy kicsit: a minimum az olvasás, hiszen azt bárhol lehet művelni, úton-útfélen, buszra, metróra, bárkire várva, és onenön, vagy akár elalvás előtt, ha netán napközben kimaradt, mert mondjuk tanfolyamon voltam egész nap.

 

mate 006
Tegnapelőtt az itthoni körülmények között lehető legideálisabb feltételeket tudtam megteremteni: vacsoravendégül láttam egy argentin barátomat. Lucho szintén couchsurfer, itt dolgozik Budapesten, és az egyik kedvenc közös tevékenységünk a matefogyasztás. A másik majd a dulce de leche-s palacsintaevés lesz. (Palacsintát már ettünk, csak dulce de leche nem volt.) Szerencsére hamarosan hazalátogat, és hoz ezekből a hazájában őshonos kincsekből. Az argentinoknak a mate és a dulce de leche körülbelül olyan, mint nekünk a túró rudi. A külföldiek nem ismerik, mi pedig tudjuk róla, hogy nélküle lehet élni, csak nem érdemes. A matét itthon leginkább teaként, filteres verzióban lehet kapni, híres kiváló élénkítő hatásáról, ráadásul kiváló antioxidáns, és még az emésztést is jótékonyan befolyásolja. Fogyasztásának hagyományos módja egy általában tökből vagy fából készült kis kübliből történik az ún. bombillával, amely egy kiszélesedő fejű, kiskanál formájú, lukacsos végű, fém szívószál. A küblit magát is maténak hívják, ezt kb. félig-háromnegyedig megtöltik a yerba mate-val (mate fű = aprított mate levél), ráöntik a nem túl forró vizet, és a keserű nedű a bombillán keresztül jut a szervezetbe. Egyedül és társaságban is művelhető ez a tevékenység: társaságban körülbelül 5 főig egy mate-t használnak, az jár körbe-körbe (igen, ugyanazt a bombillát veszi a szájába mindenki – olyan, mint a békepipa ). Van egy valaki, aki a termoszból töltögeti a vizet, és adja tovább a következőnek. Mint minden tisztességes nemzeti étel- vagy italfogyasztáshoz, a mate élvezetéhez is kapcsolódik néhány alapvető szabály, hagyomány. Ezek egy részét már nem mindig veszik nagyon szigorúan, de jobb kérdezni . Az egyik ilyen (józan paraszti ésszel is könnyen belátható) a bombilla (szívószál) érinthetetlensége. Gondolj bele: amikor egy szívószálas pohár van a kezedben, amelynek a szárazanyagtartalma az átlagnál magasabb (pl. koktél, gyümölcsökkel), akkor mit teszel? A szívószállal kevergeted, nyomkodod. Ez szerintem genetikailag kódolt, mert szinte mindenki, aki először lát matét, amikor a kezébe veszi, egyből elkezdi a bombillát baszkurálni, húzkodja, és kevergetni akarja a füvet. Értem én a természetesen kíváncsiság erejét, csakhogy a mate egy finomra vágott/őrölt por, ami ilyen esetben belemegy a bombillába, eltömítve azt. Szóval, amikor valaki „jé, mi ez” gondolattal és gyermeki kíváncsisággal a bobilla segítségével, kevergetve fedezné fel a mate mibenlétét, na olyankor az én genetikai kódom is felszínre tör, és legszívesebben visszakézből suhintanék akkorát, hogy az illetőnek egy bármikor felidézhető, egyedi, megismételhető, és abszolút tiszta élményhez kötött fizikai rögzítésként menjen át az infó: nemnyúkapiszka. Persze tudom én, hogy a viselkedés jó szándékú és a kommunikáció különben is az jelenti, amit eredményezett, és én nem szóltam előre, és nem ő a hülye, hanem nekem kéne elővigyázatosabbnak lennem. De ahogy minden élmény hasznos valamire, ez is. Meggyőzöm magam, hogy legközelebb már rutinosabbak leszek, és előre figyelmeztetem az embereket. Az adott a szituban pedig a mozdulat transzformációjával inkább csak a fejemhez kapok, vagy maximum a kezéből ki a matét, és szépen elmagyarázom, hogy hülyegyerek, ha még egyszer hozzányúlsz, kénytelen leszek az ügyet az argentin kulturális titkos ügynökség felé jelenteni, akik aztán majd meglátod, milyen kifinomult módszerekkel bírnak jobb belátásra.
Vannak, akik cukorral, édesen isszák (a vízbe téve a cukrot, illetve magára a yerba tetejére is egy picit, mielőtt ráöntögetik a vizet), például a sógornőm. Mi csak keményen: tisztán, azaz puro – ez a hard core verzió. Szerencsére ezt sokan túl keserűnek találják, így aztán több jut nekünk. 
Jó cucc. Érdemes vigyázni vele, mert addiktív ám. Én már a világbékét is hozzárögzítettem: amikor kezembe veszem a gőzölgő matét, felszívom az első kortyot és a tökéletes hőmérsékletű ital a számba kerül, azonnal kisimulnak az idegeim, behunyom a szemem, a végtelen hála érzése tölt el, néha még libabőrös is leszek, és a sejtjeim ujjongva, boldogan táncolnak a szívembe költöző harmónia zenéjére.
És ez így van.
Frankón.

Lepelrántás

Eljött a lepelrántás napja: ma végre kiderül, mi áll az új 66 napos projektem középpontjában.

Meg is mondom inkább most azonnal, mielőtt megint idekanyarintok egy háromoldalas irományt, és a végén megint nem jutok el ehhez a témához J

Az új 66 napos projektem célja a Természetes Nyelvtanulás módszerének a spanyol nyelven keresztüli felfedezése.

torro

Tehát (minimum) 66 napon keresztül minden áldott nap foglalkozom a spanyol nyelvvel, méghozzá úgy, hogy minél anyanyelvibb legyen a közeg:

  • TED és egyéb, engem érdeklő témájú videókat nézek (amikor a technika ördöge engedi… Tök jó lenne tudni, hogy töltsem le őket a gépemre, hogy ne legyen ez a tevékenység internetfüggő. RTFM. Kágé?),
  • könyveket olvasok (még ha nem is értek minden egyes szót), (momentán Richard Bandler könyvét a szubmodalitásokról és egy másikat, ami „volt itthon”)
  • keresem a lehetőséget arra, hogy anyanyelvi beszélőkkel kommunikáljak élőben. Van egy argentin barátom, vele egyre gyakrabban váltunk e-mailt, és mivel szerencsére egész közel lakik, most már a találkozások gyakoriságát is növelni tudjuk. Amúgy is jó arc. Ráadásul a múltkor említette, hogy vasárnap esténként van a rakparton valami tangós buli…
  • A couchsurfing profilomat átírtam spanyolra, azt remélve, hogy ezzel a spanyolul beszélő vendégeim száma megugrik (instead of English speaking surfers).
  • A telefonomon nincs spanyol nyelv sajnos, így jobb híján angolra állítottam át. Viszont az emlékeztetőket, feljegyzéseket már spanyolul írom be.
  • Ráadásul a Cervantes Intézet is itt van három utcával lejjebb, és keddenként ingyenes filmvetítést tartanak.
  • Közben megtudtam, van egy spanyolos klub is kedd esténként (ráadásul az sincs messze: nagyon jó helyen lakom) – és itt legalább élőben lehet kommunikálni. Engem különben is az emberi energia tölt leginkább  J. Észrevettem, hogy ha nem beszélgetek két-három emberrel egy jó tartalmasat egy nap, akkor befordulok. A szép hosszú, inspiráló e-mail is megteszi mondjuk, mert az is személyes kommunikáció legalább. (És persze akad néhány blog, amelynek az aznapi friss bejegyzései szintén lélekemelőek. De jó, hogy ezt leírtam, mert eszembe jutott egy csajszi, akit a TED-en láttam a múltkor, utazós blogot ír, könyve is megjelent… Inspiráló!) És itt egy másik, amire rászokom: utazós 🙂
  • Amikor magammal beszélgetek, most már azt is egyre gyakrabban teszem spanyolul, vagy legalábbis néhány szót beiktatok, amikor eszembe jut.
  • Túl sok zenét – megfelelő apparátus híján – nem szoktam hallgatni, viszont most ezt a keveset is akkor már spanyol muzsikából. Kaptam egy adagot a múltkor, a laptopomon figyelnek.

Természetesen úgy indítottam ezt az új 66 napot, hogy kitöltöttem a kérdőívet J. Sokkal jobb végiggondolni, mi az A pont és hol a B. Még az is lehet, hogy kicsit csiszolok rajta. Feedback jöhet! Sőt. Jöjjön.

Gracias

Hasta luego

Új utak

Tegnap séta közben rácsodálkoztam egy gyönyörű épületre. Látszott rajta, hogy valamiféle intézmény, kint voltak a zászlók. Közelebb érve láttam, hogy az egy iskola. Grrr, egyből átfutott rajtam egy nem túl kellemes érzés. Láttam a hatalmas, kongó lépcsőházat, azzal a nyomasztó csenddel, amely akkor tölti be az iskolákat, amikor épp óra van, és a diákok bent ülnek a termekben, talán valaki épp attól rettegvén, hogy készületlensége hamarosan egy rossz jegyben manifesztálódik, ha a tanár pont őt szólítja felelésre. Vagy egyszerűen csak érzi magában azt a fajta reménytelenséget, amivel az új anyag tölti el: már eddig is hatalmas mennyiségű adathalmaz vár feldolgozásra, több tárgyból ráadásul… és ehhez még hozzájön a mai… ahhhhhhh… eddig se értettem… never ending story. Fúj de utáltam ezt az érzést.
Pedig tanulni szeretek, nyitott vagyok az új befogadására – természetesen elsősorban olyan dolgokra vagyok fogékony, amik hasznosak számomra. Például gimiben még marhára nem érdekelt a citromsav-ciklus, és Reni barátnőmnek hála azt tudom, hogy a virion: életjelenségeket nem mutató víruspartikula, a vírus nyugvó alakja, és hogy a guanó az foszfortartalmú madársz@r, de az ilyen típusú információmorzsák nem nagyon tettek hozzá az életminőségemhez. Bezzeg, amikor személyi edzői tanfolyamra jártam, ott már egyből érdekelt az anatómia, nyilván főleg az izmok.

Image

Ebben a jó kis poroszos oktatásban a tudományterületeket mintha szándékosan zárták volna el egymástól, hermetikusan – még véletlenül se érjenek össze (hogy ne menjünk messzire: mondjuk a töri meg az irodalom korszakai). Amikor az egyik utoléri a másikat, addigra meg ki emlékszik… Egyrészt ugye hol van már a tavalyi hó, másrészt meg hun van még karácsony. Az, hogy a fizika összeérjen a kémiával meg a biológiával… Ezekhez még annyit sem értek, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy ne lehessen ésszerűbben megoldani ezek oktatását. És mélységes tiszteletem azoknak a pedagógusoknak, akik tantárgyukat, tudományterületüket élvezettel elsajátíthatóvá, izgalmassá teszik a diákok számára.

A főiskolán a politológia speciális képzés keretein belül jártam egy „Kisebbségi konfliktusok Kelet-Közép Európában” nevű kurzusra. Így elsőre nem hangzik valami felemelőnek a téma. Az első órán a tanár úr azt taglalta, hogy egyáltalán a Kelet-Közép Európa, vagy a Közép-Kelet Európa terminust érdemes-e használni, melyik mi, és hogy a szlavofil meg a germanofil irányzat így meg úgy. De mindezt úgy adta elő, hogy közben szakadtunk a röhögéstől másfél órán keresztül. Ez a hangulat és a lebilincselő stílus jellemezte az egész tevékenységét. A zéhán már nem ismert tréfát: ott aztán igen keményen kíváncsi volt arra, kik azok, akik valóban megértették az anyagot, és nem csak beseggelték az adatokat. Én mondjuk szeretem ezt a fajta vizsgáztatást, mert én pont összefüggésekben szeretek gondolkodni, és csak úgy tudom elsajátítani a tanulnivalót, ha értem. Önmagukban álló adathalmazokkal nem nagyon tudok mit kezdeni (és leginkább nem is akarok, tehát nem is vagyok hajlandó J). És töri szakon, még ha valaki az ellenkezőjét is gondolta eddig, az összefüggések megértésével lehet túlélni, és nem elég, ha az ember az uralkodók neveit és telefonszámait bemagolja. A jobb tanárok nem is arra kíváncsiak (oké, az mondjuk alap, hogy legalább az Árpád-házi királyokat tudd álmodból felébresztve is…)

A nyelvtanulás, mint bármi más, lehet egy olyan dolog, amit a kötelező iskolai órák után boldogan hagyunk örök életre magunk után (mint ahogy én a matekról gondoltam ezt anno – aztán egész jól kezdtünk összebarátkozni). És a nyelvtanulás jelenthet játékos örömforrást is.

Neked mi jut először eszedbe e szó hallatán? Összeugrik a gyomrod, izzadni kezd a tenyered, behúzod füled-farkad, magzatpózt veszel fel, és anyukádért kiáltasz – gondolatban? Vagy egy nyüzsgő, vibráló kép jelenik meg előtted, amelyben izgalmas emberekkel érdekes témákról beszélgetsz, megismerve kultúrájukat?

Nyelvemlékeim IV.

Idegen országban idegen emberek
Járok az utcákon, senkit nem ismerek,
Szólanék hozzájuk, de ők nem értenek
Ezen az én szívem de nagyon kesereg”

A nyelvtudás igazi megmérettetése az anyanyelvi közeg. Ezzel semmi újat nem mondtam. Viszont aki már töltött hosszabb időt idegen országban, idegen emberek között, az rádöbben, mennyire más itthon, laboratóriumi körülmények között tanulni/beszélni/vizsgázni, magyar akcentust hallani.

Image

Amikor kimentem Londonba, eltelt egy kis idő (=hetek), amíg maradéktalanul megértettem, miről folyik a társalgás – még egy átlagos beszélgetésben is. Semmi magasröptű, elvont téma, csak a mindennapi rutin. A legelső helyen például egy dél-afrikai, egy ír és egy angol sráccal laktam együtt, majd odaköltözött egy cockney srác, aki ha akart, tudott úgy beszélni, hogy értsem, de ha akart, akkor úgy, hogy még az angolok se. Az ír srácnál eleinte azt sem értettem, amikor elköszönt…

Jól megfigyelhetők voltak a tudás lépcsőfokai: az első  a „nem tudom, hogy nem tudom” (pl. pici gyerekként azt sem tudod, hogy van olyan, hogy biciklizés), ezt követi a „tudom, hogy nem tudom” állapota (már tudom, hogy vannak, akik tudnak bicajozni, elkezdek tanulni, és szembesülök azzal, hogy nem is olyan magától értetődő az, hogy két keréken közlekedjék az ember). Ahol az igazi sikerélmények jönnek, az a „tudom, hogy tudom” szintje (már megy a bringázás, de még azért oda kell figyelnem, és nem mindig jön úgy össze akkor és úgy a megállás, ahogy szeretném). Végül a gördülékenység állapotával tetőzik, a „nem tudom, hogy tudom (csak csinálom, gondolkodás nélkül, természetes módon)” – csak felpattanok a bringára, és már nem is kell odafigyelnem rá, mit csinálok, hiszen a véremmé vált a tudás.

Megérkezvén, magabiztosan, középfokú nyelvvizsgával, viszonylag gazdag szókinccsel, és szerintem elég alapos nyelvtani felkészültséggel kicsit megdöbbentő volt, hogy mennyire nem is értettem és nem is tudtam beszélni. Persze, amíg meg nem szokja az ember az adott terminológiát (pl. munkában, vagy utazásnál), addig gáz. Szerencsére ezen hamar túl lehet lendülni. Mikor újra hallod ugyanazt a szót, kifejezést, már tudod, miről van szó. (Mind the gap between the train tand the platform. J) Aztán a passzívból az aktív szókincs részévé válik, és nemcsak mutogatsz, hogy azt az izét kéred, hanem nyíltan megmondod, hogy a szemétlapát kell.

Az első szintlépés, amikor a (szintén nem angol anyanyelvű) kollegáim beszélgetését kezdtem egyre jobban érteni. A következő, amikor már be is tudtam kapcsolódni, eleinte persze nyökögve. Aztán szép fokozatosan jött a többi – amikor már a native speaker-ereket is megértettem, majd már el is cseverésztem velük. Segít, ha az ember ilyenkor egy ellenkező neművel fűzi szorosabbra a kapcsolatát. Ez egyrészt komoly motiváló tényező, másrészt egy elég specifikus szókincsre tudunk szert tenni. (Szerencsére ez nem az egyetlen hatékony eszköze a célnyelv elsajátításának, és főleg nem biztos, hogy minden esetben a legcélravezetőbb eszköz. Mondjuk, ha párkapcsolatban élsz, akkor valószínűleg ezt a módszert érdemes kihúzni a listáról…) A legjobb az volt, amikor már telefonon (!) intéztem hivatalos ügyeket, ráadásul olyan témában, ami még magyarul is kínai: az elromlott kártyaleolvasó géppel kapcsolatos hibaelhárítási instrukciókat kellett követnem. Vagy autó adásvételi papírokat intéztem (mondjuk messze nem olyan bonyolult a sztori, mint nálunk, meg kell hagyni). Vagy adóvisszatérítést…

Akadnak nagyon jó nyelvoldószerek, amelyek tulajdonképpen beolajozzák azt nyelvtudást tartalmazó fiókot az agyunkban. Ezeket nyilván bizonyos szituban érdemes csak használni, mondjuk munkában inkább kerülendők…

Szeretem a nyelv sajátos gondolkodásmódját felfedezni, és azt is élvezem, amikor választékosan tudok már beszélni (nem minden thing és stuff). Kedvelem a kifejezéseket is. Szerintem érdekes, hogy mi magyarok két legyet ütünk egy csapásra, az angol meg két madarat egy kővel (gondolom dob agyon). Ezek ráadásul az anyanyelvi hallgatóság lenyűgözésére is kiválóan alkalmasak. Megfigyeltem, valahányszor bevetettem egy „toronyiránt” szintű kifejezést (as the crow flies), mindig elájultak, hogy mennyire pretty good az angoltudásom. Ha belegondolsz: téged nem nyűgöz le, amikor egy külföldi töri a magyar, és egy ilyet benyög, hogy a „dolgok oroszlánrésze” vagy „kacsalábon forgó palota” (még ha azt is mondja, hogy „kacsaforgó” J)? Tulajdonképpen ugyanakkora erőfeszítés egy ilyen kifejezést megtanulni, mint egy bármilyen másik szót. Csak sokkal élvezetesebb, mert közben lehet gyönyörködni a metaforákban. És szerintem – pontosan ezért – könnyű őket megjegyezni. A hangutánzó szavak pedig még viccesek is.

Amikor az angol már nem jelentett napi szinten kihívást az agyamnak, rámjött, hogy afrikaans-t tanuljak (ez a Dél-Afrikában beszélt „holland”). A könyvtárból kivettem egy oktatóanyagot, könyvet és kazettákat (2007-ben… kazettákat… átmásolni senki nem tudta, bár az már gyanús lehetett volna, hogy üres kazettát is a tizedik boltban találtam csak. Azóta is megvannak talán.) Mivel az afrikaans gyakorlatilag a németnek és az angolnak a keveréke, körülbelül a tizenkettedik leckéig simán megértettem az olvasmányokat, ha olvastam és hallgattam is egyszerre. Upsz, még egy nyelv, amihez már volt komolyabb közöm. Ezt ki szoktam felejteni a számításból. Örülök, hogy most eszembe jutott…

Ez eddig: orosz, német, francia, finn, latin, spanyol, angol, afrikaans. Nyolc. És egyelőre az angolom szintjével vagyok more or less elégedett (persze határ a csillagos ég, és akarom is tovább fejleszteni, hiszen vagy tovább- vagy visszafejlődés van). A spanyol is egész jó. Tehát ez a mostani projekt.

Lassan csak rátérek a tárgyra…