A kisnyókus, aki nem félt a medvétől

fűnyíró

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, de az üveghegyen innen (ennek még lesz jelentősége) szóval élt tizenegy kisnyókus.
A nyókusok nagyon szerettek focizni. Egy szép napsütéses reggelen el is határozták, hogy játszanak egy meccset – a hétvégén, a hegyekbe’ fönn.

Igen ám, csak akadt egy kis bökkenő. A fű hatalmasra nőtt, és már a nyókusodút verdeste. Ekkora fűben képtelenség játszani.

A nyókusok összedugták a fejüket, hogy mitévők legyenek. Végül arra jutottak, hogy két megoldás van: az egyik az, hogy lenyírják a füvet. A másik pedig, hogy elszívják. Utóbbi ötletet hamar elvetették, mert belátták, ha focizni akarnak, akkor jobb, ha nem tompítják le magukat.
Maradt tehát a fűnyírás. Csakhogy az egész megyében csak egyetlen egy valakinek volt fűnyírója: és ez Milton volt, a félelmetes medve, aki az üveghegyen innen lakott, a csipkebokorerdőben, ahol minden órában villámlott, és a csipkebokrok aljában víziszörnyek tanyáztak. (Miltonról, a medvéről még az is köztudott volt, hogy fűnyíróját ugyanolyan becsben tartotta, mint a pásztorok a juhaikat, amelyek ugye szintén kiválóan alkalmasak a gyep rendben tartására – hacsak nem akarsz a fűben heverészni.)

A kisnyókusok edzője, (a Coach bá’) didaktikai szempontból a legkisebb, legfélősebb nyókust választotta, mert biztos volt abban, hogy a nyomi kisnyókus felkészült a feladatra, képes megbirkózni vele, és azt is tudta, hogy nyókuska megerősödve tér vissza hozzájuk a medve fűnyírójával.

Ezt mondta neki:

– Nyókuska, menj, hozd el a medve fűnyíróját. Tudom, hogy képes vagy rá, hiszen ellenállhatatlan vágyat érzel ahhoz, hogy  a hétvégi hegyi focihoz a te konstruktív közreműködéseddel tegyük rendbe a pályát. Biztos vagyok benne, hogy már most megvan benned minden szükséges erőforrás, ami az utadon felbukkanó akadályok legyőzéséhez szükséges, és tudattalanod végtelen bölcsessége mindig megmutatja számodra a legökologikusabb megoldást. 
Fogd ezt a mappát, és ha feladattal találod magad szemben, csak nyisd ki valahol, mert ebben megtalálod az összes enelpés eszközt, amelyek segítségével bármilyen helyzetet képes vagy megoldani. 

A nyókus őrs kórusban kántálta:

“Ésez ííígy van.”

A kisnyókus félelemmel a szívében, de izgatottan vágott neki az útnak. A legjobban az üveghegyen való átkeléstől tartott, hiszen nem volt nála hegymászó felszerelés, és tudta, hogy kötél nélkül igen veszélyes a sziklamászás. Szerette ugyan az extrém sportokat, de a free climbing kipróbálását későbbre tartogatta. Különösen a fára mászást kedvelte. Bár amióta egyszer leesett, leesett, kitörött a lába, azóta kicsit parázik. Huncut egy nyókus volt, újra fára ment, hogy azt a negatív rögzítést felülírja.

Ahogy őrlődött magában, egyszer csak eszébe jutott, hogy hát nem is kell megmásznia az üveghegyet, hiszen ők is és Milton is az üveghegyen innen élnek.

A csipkebokorerdőt egy gyors vesszőfutással átszelvén a víziszörnyek birodalmába érkezett. Kiderült róluk, hogy delfinek, akik segítőkészen felajánlották szolgálatukat, így a kisnyókus a delfinek hátán szörfözve érkezett meg a medve házához. Az utazást az óránként menetrendszerűen megjelenő vihar tette még izgalmasabbá, hiszen ilyenkor olyan nagy hullámokon lovagolhatott, amilyeneket azelőtt még csak youtube-on látott. Nagyon élvezte, hogy új mozgásformát sajátíthatott el, gondolta is magában, hogy nia manó, milyen izgalmas is az élet a Nyókusföldön kívüliekkel.

Így feldobódva érkezett meg a medve házához. Illedelmesen bekopogott. A medve nagyon meglepődött, hogy valaki ellátogatott hozzá, és tulajdonképpen meg is volt hatódva. Ezt természetesen magának sem is merte be, és főleg nem mutatta ki, hiszen akkor mi lesz az énképével. Zordan kérdezte a kisnyókust:

– Mi járatban errefelé, te kisnyókus?

– Szia Milton! A többiekkel elhatároztuk, hogy a hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe, és focizunk egy jót. A fű azonban olyan hatalmasra nőtt, hogy abban nem tudunk játszani. Szükségünk van a fűnyíródra, azért jöttem, hogy elkérjem.

– Jól van, kisnyókus. Ha már ilyen nagy utat tettél meg, és legyőzted az elibéd tornyosuló, félelmetesebbnél félelmetesebb akadályokat, ha kiállsz még egy próbát, akkor kölcsönadom nektek a fűnyírómat.

A kisnyókus korábbi önmaga simán betojt volna ezektől a szavaktól, de az utazás során olyannyira megerősödött, hogy érdeklődve várta, mi lesz az az utolsó feladat, amelynek megoldása a célja eléréséhez segíti.

A medve rekedtes hangján így folytatta:

– Jól figyelj, kisnyókus. Egy nagyon nehéz feladatot kapsz. Eddig még minden enelpésnek beletört a bicskája. De tudom, hogy te nagyon sokat fejlődtél, és képes vagy arra, hogy tudattalanod határtalan erejének segítségével megtaláld a lehető legjobb választ a kérdésre. 

A kisnyókus hetykén válaszolta:

– TUDOD, MIT, MEDVE? Ez ííígy van.

– Kisnyókus! Mondj nekem egy közeli metaforát!

A kisnyókus büszként állta a medve pillantását, és összeszedve minden erőforrását, olyan közel hajolt a medvéhez, hogy már a szájszagát is érezte, és odasúgta a medve fülébe:

– METAFORA!

(u.i.: A kisnyókus és a medve nagyon jól egymásra hangolódtak, pikk-pakk barátokká váltak. Telefonszámot és e-mail címet cseréltek, és mire a kisnyókus hazaért, konstatálta, hogy a medve már be is jelölt e facebook-on. Írt is neki:

Hello Milton,

Nagyon örülök a találkozásnak. A többiekkel szervezünk egy mikulásbulit a hétvégén, a foci után. Biztos vagyok benne, hogy ellenállhatatlan vágyat érzel ahhoz, hogy a többi nyókust is megismerd, és a kellemes mozgás után felfrissítsd magad egy jó…

A fűnyírót köszönjük, a pálya tökéletes, a fű már szárad. A bulira sütünk sütit, gyere el, nagyon vicces lesz. Jól fogod magad érezni!

free hug,

Nyókus

Another Brick in the Wall

We don’t need no education
We don’t need no thought control
No dark sarcasm in the classroom
Teachers leave them kids alone
Hey! Teachers! Leave them kids alone!
All in all it’s just another brick in the wall.
All in all you’re just another brick in the wall.
(Pink Floyd)

Túl a szavakon.

Vagy inkább a szavakon innen. Hiszen hamarabb jönnek a gondolatok.

A gondolatokat a megérzések előzik meg.

Tegnap játszottunk egy nagyon érdekes játékot: többiek (kb 30 ember) körben álltak, és a körben két kaput alakítottak ki – nekünk ezt kellett megtalálni. Szavak nélkül természetesen. A kapu két ember között volt – ha odaálltam, kinyílt. A többi játékos a “fal vagyok” üzenetet küldte. Voltak, akiknek egyáltalán nem sikerült kapura lelniük. Olyan is akadt, akinek első lövésből gól született. Többen voltunk, akik néhány próbálkozás után találtuk meg.

Nagyon érdekes élmény megtapasztalni az “első megérzés” és a túlmisztifikálás különbségét. A magam részéről én már kint “tudtam” a neveket, hogy kik az “ajtónállók”. Egyszerűen beugrott két név. Bent azonban a testem jelzéseit figyeltem, amelyek ezúttal mást mutattak, másról szóltak. Aztán amikor megadtam magam az első gondolatnak, mondván, miért ne adjak egy esélyt annak az ominózus elsőnek, azonnal megnyílt előttem a kapu. A másodikat pedig rögtön utána meg is találtam.

Megnyíltak előttem a kapuk.

A saját utamat járni, meg ilyenek… Na igen. Ha egyszer valamerre visz az út, márpedig visz, akkor ott nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta. Mint kés a vajban. Végre sínen vagyunk (nem úgy, mint József Attila), révbe érünk, meg ilyeneket szoktunk mondani.

Az utamon ott várnak rám azok a dolgok, amelyek ahhoz járulnak hozzá, hogy minél inkább kihozzam magamból a legjobbat. Merre menjek? Honnan tudom, hogy az akadályok az erősítést szolgálják, vagy táblák, jelezvén a rossz irányt?

“The brick walls are there for a reason. The brick walls are not there to keep us out. The brick walls are there to give us a chance to show how badly we want something. Because the brick walls are there to stop the people who don’t want it badly enough. They’re there to stop other people.”

(Randy Pausch: The Last Lecture)

“A falak okkal vannak. A falak nem azért vannak, hogy kívül tartsanak minket. A falak azért vannak ott, hogy megmutathassuk, mennyire akarunk valamit. Mert a falak azért vannak, hogy azokat állítsák meg, akik nem akarnak valamit eléggé. Azért vannak, hogy a többieket megállítsák.”

Randy Pausch: Az utolsó tanítás

Fal? Vagy behajtani tilos tábla?

(Mint az előbb például. Ráklikkeltem a közzététel gombra, mégsem jelent meg az írás az oldalon. Azelőtt pedig az a jó kis befejező mondat, amit idebiggyesztettem, nem jelent meg, hiába nyomtam a frissítésre.

Anyway. Akkor az csak nekem szólt. Jó kis miltonos mondat. )

Az élet apró örömei – megnőnek

Katicabogár
Katicabogár

Az élet apró örömeiben az a jó, hogy újra meg lehet őket növeszteni.
Elég hozzá egy nagyító: a figyelem.

Ezt a témát már amúgy is akartam boncolgatni (a blog címe is innen jött: MAI csoda), erre tegnap milyen TED videóra bukkanok (takarítás közben)? Az 1000 nagyszerű dolog blog/könyv szerzőjének beszédét dobta a gép. (1000awesomethings dot com)

A gyerekek még rácsodálkoznak a számukra új dolgokra. Nekik még sokkal izgalmasabb a világ. Mindig van új a Nap alatt. Egy nap alatt nagyon sok az új csoda.

Látnak. Hallanak. Éreznek.

Aztán egyszer csak eltűnnek a csodák az életünkből. Észrevétlenül. Talán csak akkor tűnik ez fel, amikor pici gyermek van a közelünkben, aki teljes eksztázisba kerül, amikor katicabogarat lát: megszűnik a világ, csak a katicabogár létezik. És a vágy, hogy  a bogárka az ujjára másszon.

Vagy akkor, amikor máshol vagyunk, utazunk. De másodszorra már az sem olyan izgi. Már láttam azt a fát, ami elsőre nagyon érdekesnek tűnt. Már lefényképeztem azt a különleges ajtót. Minden nap látom azt a hidat. Minden nap használom a lábaimat. Minden nap eszem. Minden nap tusolok. Minden reggel felkapcsolom a villanyt. Minden nap mosok fogat. Minden nap vele ébredek. És folyton el kell mosogatni, takarítani, számlát fizetni, stb. Rutinszerű? Unalmas? Észre sem veszem, milyen jó, hogy: egészséges vagyok, tudok járni, futni, táncolni… van mit ennem… meleg víz folyik a csapból… villanyáram is van, látok, és fel tudom tölteni a telefonomat vele, be tudom kapcsolni a számítógépet… vannak saját fogaim… és Ő alszik mellettem. Mosogatás?  Előtte finom, tápláló ételt ettünk. Takarítás? Van hol laknom. Számlák? Van miből befizetni. Egy hajléktalannak erre nincs gondja.

Gondolj bele: amikor valakinek először teszel meg valamit (először főzöl neki, kivasalod az ingét, elmész érte, megjavítod neki, lenyírod a füvet, stb.), azt még rendszerint tényleg értékeli, megköszöni, hálás érte. Aztán, ahogy ez egyre többször megtörténik, természetesnek veszi, és szinte elvárja. Hogy érzed magad ettől?
Ha mondjuk minden egyes alkalommal kifejezné, hogy értékeli az erőfeszítéseidet, és tudod, hogy legalább olyan fontos neki, mint legelőször, vajon szívesebben adsz, teszel még többet érte?

Amikor valaki természetesnek (és észre sem) veszi azokat az áldásokat, amiket kapott, csak azért, mert “már megvan”, akkor vajon az univerzum mennyire ad neki többet – szívesen? (Nekem például MINDIG van parkolóhelyem a ház előtt. Akkor is, amikor nem kocsival jövök. Ilyenkor ezt mondom  magamban: “Köszönöm szépen, most gyalog jöttem, beállhat más.” Frankón. :))

Csomó minden van, ami nélkül lehetne élni. Erre rájön az ember, amikor egy ideig nem használ bizonyos dolgokat, és mégis kerek az élete. Például egy zarándokúton. Abban a hátizsákban nem cipelsz fölösleges dolgokat. Vagy elengeded a “luxus”-t, vagy cipelsz ötször annyit.
És arra is rájön, hogy milyen jó otthon, mert nyugodtan le lehet ülni a vécére, és mezítláb lehet tusolni. Erre gondolok, amikor azt mondom: az élet apró örömei megnőnek. Abban a pillanatban, amint a figyelmünk fókuszába kerül. Nagyobbak lesznek, élesebben látjuk őket. (Vagy akkor, amikor eltűnnek, és az tűnik fel, mekkora ŰRt hagytak maguk után. Amit amíg valami mással meg nem töltünk…)

Ahogy a gyerekek teszik.

Egyszer mindannyian voltunk gyerekek. Valamikor nekünk is minden új volt, ami ma már minimum természetes, vagy simán unalmas, még rosszabb esetben bosszantó. (Az előbb félre ütöttem, és a “nekünk” helyett azt írtam: “nejünk is új volt…” hát igen, az is :)))

A gazda szeme hizlalja  a jószágot. A figyelmed az életed csodáit.

Lásd. Halld. Érezd. Élvezd.

Tenni, vagy nem tenni

Kép

Az utolsó tíz év…
… és ami előtte van.

A szembeszomszéd (fura így leírva ez a szó – külön meg hogy néz ki, hogy “szembe”) sráccal sokszor szoktam találkozni, amikor visszaérek a futásaimból. Főleg, amikor még nem ilyen korán indultam. Egyszer még beszédbe is elegyedtünk, kérdezte: “Már vissza is értél?” (Kb. reggel fél hét lehetett.) Mondom, igen, most ráértem és többet futottam, tíz kilométert. Kis híján keresztben lenyelte a cigit. Merthogy ő azért van kint a gangon, hogy füstjelekkel tudassa istenei felé: elindította a napot.

Van egy zseniális reklámfilm, amely egy idős férfi utolsó éveinek két különböző opcióját mutatja be. Nagyon ötletes párhuzamokkal jeleníti meg, hova vezetnek korábbi döntéseink, szokásaink. Érdemes megnézni, a linket megtalálod az írás végén.

Betegség, vagy egészség? Te mész unokákat látogatni, játszani velük, vagy ők mennek Téged látogatni – a kórházba?

Én ötkor kelek, reggelire gyümölcsöt eszem és otthoni gyógyteát iszom, figyelek a táplálkozásra makro- és mikroszinten, és igyekszem kontrollálni a testemet érő egyéb hatásokat is. Úgyis annyi minden van, amit nem tudok. Mivel most itt élek Budapesten, a levegő, amit beszívok, kevésbé tiszta – az otthoni, balatonihoz képest. A város zajánál is kellemesebb a természet “csöndje” – amit inkább zenének neveznék, hiszen olyan gazdag szimfóniát hallani: még télen is csicsergő madárkákat. A fülledt nyári napok réti muzsikusainak aláfestő zenéjéről nem is szólva…

Egyik barátom az ő kristálytiszta és finom humorú stílusában nemrég egy átfogó írásban osztotta meg velünk a gondolatait a témában. Ajánlom figyelmedbe. Ha az enyém tetszik, az övé is fog 🙂

www.mindultra.wordpress.com/2013/11/12/arkepzes/

Tegnap főzés közben TED videókat hallgattam. Az egyik előadó (nem tudom a nevét, mert lejátszási listát indítottam el) azt taglalta, hogy miért olyan nehezek azok a döntéseink, amelyekben egymásnak csattan a pillanatnyi élvezet és a jövőben megvalósítani kívánt célhoz vezető út aktuális lépése. Két énünk harcol egymással: a “jelenlegi énünk” (“present self”) és a “jövőbeni énünk” (“future self”) – akivé válni akarunk, és amihez bizony meg kell tennünk bizonyos, adott pillanatban nem túl kényelmes dolgot. Például ötkor kelni. Azt mondja, ez eleve egyenlőtlen küzdelem, hiszen csak a felek egyike van jelen: a “jelenlegi én”. Szegény “jövőbeni én” fizikailag nincs is ott! A “jelenlegi én” tudja lenyomni a szundit, vagy a szádhoz emelni azt a darab csokit, amit a “jövőbeni én” (karcsúbb, egészségesebb, fittebb, nem narancsbőrös, hanem “a simabőrű”) úgy ítél meg: ezt nem kéne…

“Két út van előttem,
Melyiken induljak
Két szép szeretőm van nékem,
Melyiktől búcsúzzak.

Szőkétől búcsúzom
Barna megharagszik,
Így hát az én árva szívem
Soha meg nem nyugszik.”

Szóval? Mi is a cél? Melyiktől búcsúzol? Abban a pillanatban, amikor döntést hozol: a “jelenlegi énedtől”, vagy a még meg sem született (és ha ugyanúgy folytatod, nem is fog) “jövőbeni énedtől”?

Tenni, vagy nem tenni. Ez itt a kérdés.

A videó (Az utolsó tíz év):

http://www.youtube.com/watch?v=Q6QNU8kHxI

Kerékcsere

Saudi youths demonstrate a stunt known as "sidewall skiing" in the northern city of HailMostanában egyre inkább foglalkoztat a jövőm.

És a jelenem.

Eddig a múltam foglalkoztatott.

 

 

 

Momentán úgy látom, nem az a fontos, mi a gyökere, childhood shit, előző élet, karma vagy bármi, hanem inkább a megoldás. Úgy tűnik, működik ez anélkül is. Elvégre ha az autó egyik kereke defektet kap, ott sem az a lényeg, hogy mi okozta, (szög, üvegszilánk – hogyan került az oda, ki gyártotta, mi volt az üvegben, ki itta meg, mikor hajította oda, mi volt ezzel a célja, részeg volt-e, vagy csak simán idióta, esetleg véletlenül pottyan le valami teherautóról) hanem sokkal inkább, hogy kicseréljük a kereket, és haladjunk tovább.

Szóval, kerékcsere.

Nincs ki mind a négy kereke…?
Leltároztam, megvan mind a négy. Legalább van mit cserélni 🙂

Lényeg: mi lenne, ha lehetne húzni egy vonalat, és innentől teljesen tiszta lappal mehetnék tovább – mindenféle korlátozó hiedelmek nélkül? Ha nem tartana vissza semmi attól, hogy a bennem rejlő képességeimet kibontakoztassam?

Milyen lenne az életem?

Milyen legyen az életem?

Milyen lesz a világ?

És az hagyján, ha ez velem megtörténik.

Mi lenne, ha ez most egyszerre megtörténne mindenkivel?

Mint a Macskafogó végén, amikor a nagy robotkutya megeszi a gonosz macskákat, átalakítja, és jóságossá válnak mindannyian.

Mindannyian TEHETőssé válnánk. Mit tennénk? Jobbá a világot. Mindenki a maga módján.

“Heal the world
Make it a better place
For you and for me
And the entire human race

…..

We stop existing and START LIVING”

“A legjobb tudásom szerint.” Hm. A “legjobb tudásom” = amiben a legjobb vagyok. Amivel én tehetem jobbá a világot.

Mi is az?

Feladat: felderítés. Amikor megtalálod, felderülsz. Minden kiderül. Főleg az ég a fejed fölött. Vagy legalábbis tudod, a felhők fölött mindig süt a Nap.

Őszi ÍZgalmak

Rájöttem, miért szeretem annyira az őszt.

A szemünk előtt zajló változás évszaka. Annyira izgalmas, ahogy a természet a nyári, buja zöld ruháját lecseréli! Először csak egy-egy fa pompázik aranyszínben. Aztán jönnek a bíbor különböző árnyalatai.

Ősz

És az ősz ajándékai: a gyümölcsök… a zamatos körte, aminek a nektárja csorog a kezeden, ahogy harapod 😉 Vagy, ha rutinosabb vagy, már szürcsölöd a levét. (Méghogy banánevés, gólyatáboros vetélkedőkben, ugyan már… Őszibarack és körte. Az igen. Az a kihívás. A jó szaftos ;))

Aztán ott a harsogó alma (ami mondjuk az én fogaimat kikészíti, de már ismerem a határaimat, tudom, hol kell megállni…) és a friss dió, aminek a vékony kis hártyáját lehántva, hófehér teste sokkal lágyabb, mint az érett dióé.

A szőlő héja izgalmas roppanással engedi szabadjára a szőlőszemek által rejtegetett nedűt.

Lila szilva aranyló húsának puha édessége simogat.

Illat-, íz- és színorgia.

Méltóság és könnyedség különös keveréke az ősz. A napsugár szerelmesen simogatja a nyugodt víztükröt – mint aki utoljára érinti kedvesét.

A Nap nyugovóra tér, a tó is ködtakaró alá bújik…

Holnap új nap. Ki tudja, mit hoz. Simogató meleget? Csípős hideget? Napsütést? Felhőket?
Élvezd, ami most VAN.

Örökké: VALÓSÁG