Ez a felkiáltás kisgyermek koromban hagyta el a számat a cirkuszban, amikor párducok jelentek meg a porondon. Volt egy párducmintás plédünk – és addig még fogalmam sem volt, hogy azt egy állatról mintázták. 🙂

Reggeli futásaim alkalmával az Andrássy út egyik padján egy alvó hajléktalant szoktam látni.

Ott fekszik, tetőtől talpig betakarózva egy piros-fehér mintás pléddel. Elgondolkodtam: hozzá lehet ehhez szokni? Egyre hűvösebb van, és még hidegebb jön. Én már most nyűgös vagyok tusolás után. Egyik reggel a futásnál már éreztem, mintha a szokásos szerkó nem lenne elég, lassan még egy réteget kell fölvennem. Először azt hittem, csak az én hőérzetem más. Azok a helyek, ahol az izom valahogy távolabb van a levegőtől 8-), hidegebbek voltak – ezt betudtam az időtartam növelésének: több idő alatt persze, jobban kihűl… Aztán csak kiderült, hogy aznap tényleg hidegrekordok dőltek az országban.

Ez az ember meg ott alszik a padon.

Visszafele jövet már nem találkozom vele, napkeltekor szedi a sátorfáját. Vajon hova mehet, hogy telik a napja?

Többször eszembe jutott már, hogy vinni kéne neki egy takarót. Na, nem mintha lenne nálam itt Budapesten. Otthonról még csak-csak, Anyu biztos ad, van bőven plédünk 🙂 A nagy költözésben azonban kezembe akadt egy bulin-valaki-által-ott-felejtett darab, aminek nem lett meg a gazdája.

És tegnap megint ott aludt az Andrássy úton a padon az ember.

Átfutott az agyamon: ó a fenébe, mindig csak ilyenkor jut eszembe, hogy el kéne neki hozni azt a plédet, és különben is mi van, ha holnap elhozom, és ő épp máshol töltötte az éjszakát, és csak cipelem potyára…. Oké, let’s take action: most hazaugrok érte, most tuti itt az ember. Elvégre oly mindegy, hogy a Városligetben cikázok fel-alá, vagy most kivételesen kétezer méterrel többet futok aszfalton.
Hazamentem, felnyaláboltam a plédet, visszamentem a padhoz. Nem takartam be (mert ha esetleg felébred rá, akkor megijed/ünk, mittomén). Odatettem a lábához.

Amikor visszafele jöttem, már nem volt ott. Se az ember, se a pléd. Remélem, örült neki, elvitte.

Ma reggel nem találkoztam vele. Nem aggódtam, nyilván ő is szereti a változatosságot, nincs mindig ott.

Lenyomtam a “szokásos” felderítős körömet a Ligetben (kit ábrázol ez a szobor… vajon ki lehet az a Rudolf? Milyen Rudolf? Nyilván nem a red nose reindeer, hiszen puskája van…, ó igen, az ott Churchill…, és Tolsztoj… mit is írt Anna Karenina abban a levélben?… szerelmes könnyével azt is telesírta… ja, az meg Szilágyi Erzsébet volt…, jaj ez a gödör itt… hát igen, kicsit sötét van még…, ó, itt a repülőmókus csillagkép…, mmm igen, a wingsuit…)

MINDIG a Vajdahunyad vár felőli oldalon futok. Ma azonban valahogy rámjött, hogy a Széchenyi fürdő felé is menjek.

Épp csodálkozgattam, hogy milyen jól néz ki az épület fölött a víz hőfokát mutató gőz (vagy pára?), amikor hirtelen megijedtem, mert a padon egy nagy kupac “ruhát” láttam. Ott feküdt valaki, tetőtől talpig betakarózva.

…Nézzük csak meg jobban… Az az a pléd, amit levittem!

Ott a takaró!!!

Kép

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s